Bakó Ferenc szerk.: Fejezetek Visonta történetéből (Tematikus és lokális monográfiák 2. Eger, Szolnok, 1975 )
Kapros Márta: Naptári ünnepek a visontai néphagyományban
néhány fenyőágat tettek egy fazékban az asztalra. A szaloncukor a második világháború után terjedt csak el, de az ügyes asszonyok bevagdosott szélű krepp-papírba csomagoltak kockacukrot ahhoz hasonlóan. Diót aranyoztak, mézeskalácsot, aszalt szőlőt, az ostyákból kivagdalt lapocskákat, kis szentképeket akasztgattak a fára. Néhány gyertya is került. Volt, aki fényes papírból csillagokat vagdalt ki. Ha valahol nagyon rossz volt a gyermek, nem bírtak vele sehogysem, a finomságok helyett savanyú uborkát, a kalácssütésnél fennmaradt tésztából formált kis cipókat kötöztek a fára, s cérnára felfűzött pattogatott kukoricából füzéreket akasztottak rá. Míg a fát díszítették, az apró gyermekeket elküldték a szomszédba. A nagyobbak meg már különben sem voltak otthon, járták a falut és „karácsony estét köszöntöttek". 3—4 gyerek összetársult, rokonok vagy jópajtások. Régen ment mindenki, később a módosabb gazdák már nem engedték gyermekeiket. Házról-házra jártak ünneplő ruhába öltözve, kezükben a betlehemesekéhez hasonló csörgősbot. Az ereszalján megálltak, s az egyik bekiáltott: „Kell-e angyali vigasság? " Ha bentről igenlő választ kaptak, rázendítettek egy-egy karácsonyi énekre, s közben a csörgősbofokkal verték az ütemet. Valaki aztán kiment a háziak közül, legtöbbször a gazdasszony, és almát, diót, tubut ajándékozott nekik. Sokkal jobban örültek azonban annak, ha pénzt kaptak, s az utóbbi 50 évben már inkább ez általános. Többnyire a csoportból a legidősebb gyerek gyűjtötte a pénzt, s a végén igazságosan elosztották maguk között. 2—3 krajcárt kaptak egy helyen, de ha rokon gyermek volt a csoportban bőkezűbbek voltak. „Aki többre tartotta magát, az is jobban adott. Jobb helyekre aztán elmentünk háromszor is, csak kalapot cseréltünk" — emlékezett vissza az 1893-ban született Forgács Lajosné. De a háziakat sem kellett félteni: „Vót olyan, hogy a huncut ember megmelegítette a krajcárt és az ablakon dobta ki. A gyerek meg csak kapkodta a kézit." Ilyesmire inkább már sötétedés után került sor, amikor 8—10 fős bandákba verődtek össze a csoportok. A hangulat egyre emelkedett, a gyermekek sokszor úgy változtatták el az ismert karácsonyi ének szövegét, hogy „Mennyből az angyal leesett farral". Mikor elérkezett a vacsora ideje, az ebéd maradékából melegítettek vagy csak a sült tésztákból ettek. Lassan készülődni kellett az éjféli misére. Ilyenkor már mindenki ünneplőbe öltözött, s fontos volt, hogy néhány krajcárt vegyen magához, mert a hiedelem szerint akinek pénz csörög a zsebében az éjféli misén, az nem fog szükséget látni anyagiakban a következő év során. Az egész család ment a templomba. Az öregek emlegetik ugyan, hogy régen a férfiak otthon maradtak őrizni a kazlakat, mert ha valakinek a kazlából akár csak egy szálat is elloptak karácsony éjfelén, annak jószágai nem gyarapodtak, sőt meg is döglöttek, mert a szalmával elvarázsolták a hasznukat. Miséről jövet kíváncsian kémlelték az eget. Ha sűrűn csillagos volt, ez azt jelentette, hogy sok gyümölcs és sok csomó (kereszt) búza lesz jövő évre. Ugyancsak a bő gyümölcstermést célozta az a szokás, hogy éjféli mise után kimentek megrázni a gyümölcsfákat. Sőt így nemcsak sok lesz a gyümölcs, de egészséges is, nem megy bele a féreg. Mikor hazaértek a templomból, a lány fogott két almát, valami módon megjelölte egy-egy férfinévre és beledobta a kútba. Aztán hirtelen belecsapva a vödröt, amelyiket elsőre sikerült felhúznia, olyan nevű lesz a férje. Mikor bement lefeküdni, megfordította a párnáját, s akkor azzal álmodott, aki majd elveszi feleségül. Karácsony böjtjéhez is kapcsolódtak időjóslások. Úgy tartották, „ha karácsony fekete, fehér húsvét lesz" és fordítva. Szokás volt az is, hogy 12 fél dióhéjba vizet öntöttek, s sorba lerakták az ablak belső párkányára. Három nap múlva megnézték, s amelyikből elpárolgott vagy elszivárgóit a víz, az annak megfelelő hónap időjárása száraz lesz.
