Bakó Ferenc szerk.: Fejezetek Visonta történetéből (Tematikus és lokális monográfiák 2. Eger, Szolnok, 1975 )

Hoppal Mihály: Visontai hiedelmek

160. „Ha kéményseprővel találkoznak, az szerencse. Ha cigánnyal találkoznak, az is." 161. „Vót ojjan szó, hogy például ha pappal találkozott, akkor má: — Hát nincs szerencsém! — hát vót ilyen mondás." 16? „Keresztbe szalatt előtte a nyúl az úton, azt mongya: Most nem lesz szerencsém, mert balra szaladt! Akkor nem lesz szerencséje. Nyolc kilométerre vót a város, odajártunk vásárra. Ha balra ment, akkor nem lesz szerencse, jobbra ment, akkor igen." Természet fölötti erejű lények A hosszú téli estéken, az ünnepnapok délutáni kapuba ülésein, a régi idők emlékeinek idézése közben az egyik legkedveltebb téma volt a boszorkány, a lidérc, a garabonciás rejtélyes alakjának idézése. Az ország egész területén jegyeztek már le hasonló történeteket — mégis minden újabb változat értékes, mert esetleg újabb vonással egészítheti ki a boszorkány alakját, megvilágíthat eddig homályban maradt, korábban érthetetlennek tűnt részleteket. Érdekes, hogy néha név szerint is említették a falu már elhalt boszorkányait és egyöntetű volt a vélemény, hogy a második világháború teljesen véget vetett a boszorkányokba vetett hitnek. Ellentmondani látszik ennek az a tény, hogy emlékezés közben az élmény hatása alá kerülve inkább úgy érezheti a kívülálló szemlélő-hallgató, hogy átélt, elhitt eseményeket beszélnek el neki. Az emlékezés részletessége és az elbeszélés színessége is arra vall, hogy ezek a történetek érzelmileg mélyen érintették a hallgatóságot. Véleményünk szerint azért oly ellenállóak az időnek ezek a történetek, mert mélyen gyökereznek a közösség gondolkodásmódjában; más szavakkal a néphit rendszerében, a rendszer fontos és jelentős elemeihez kapcsolódnak. — Többek között a természetfölötti lényekhez fűződő hiedelmek nyújtanak lehetőséget a palóc etnikus sajátságok kimutatására — pl. a markoláb képzetkört csak a palóc származásúak ismerik. A gyermekijesztő szavak között szintén ismerünk ilyeneket (pl. kókó, vasbába), de ezek egyben azt is példázzák, hogy a hiedelmek milyen szoros kapcsolatban vannak a tájnyelvi sajátságokkai. Boszorkány 163. „A boszorkányok csak úgy mentek seprővel éjszaka, szállongtak a seprőnyélen, piszkafán." 164. „Hát aszonták, hogy a boszorkány nyomta meg. Macska alakjában. Hát áztat az apám is emlegette. Mikor élt. Még hallotta is aztán, mikor kiment, hogy becsapódott az ajtó utána. Aztán akkor aszongyák neki: — Gyere, adok sós kenyeret! — Akkor elmegy. Ha ezt kiabálják utána. Vót mán olyan, aki elment, aki elsőnek odamén, akkor annak attak sós kenyeret. Mer nem ment el addig, míg nem attak neki. Az nem szót semmit, hogy aggyanak neki, dehát az illető má' tutta, hogy az kell." 165. „Egy asszony béka képében jelent meg minden este, annál a háznál. Egy alkalommal megfogták és levágták a körmit. Másnap pedig látták, hogy egy asszonynak be van kötözve a keze meg a lába." 166. „A nászasszonyomnak az anyja beszélte, hogy mikor meg akart halni az öregasszony, mert nagy beteg vót: — Gyere ide kedves lányom, hogy fogjam meg a kezedet! — Mert ezek úgy hatták a tudományt, a kézibe. — Nem mentem aszongya,