Szabó László szerk.: Jászdózsa és a palócság (Tematikus és lokális monográfiák 1. Eger, Szolnok, 1973 )
Szabó István: Egy jászdózsai család genealógiája
Az idézett helye a Canonica visitationak és a plébánia emiitett megjegyzése között szemmel létható ellentmondás mutatkozik. Nehezen érthető ugyanis, hogy a községnek az idézett viharos idők után szlávokkal történt első benépesítése mellett miképpen apadhatott 1766-ra a szlovék ajkúak száma a "tót-ajkuként" megjelölt 5 főre. Olyan gyorsan felcserélték volna szlovák anyanyelvüket a befogadó község lakosainak többsége által beszélt magyar nyelvre, oly hirtelen következett volna be asszimilációjuk, hegy fél évszázad elteltével mér csak öt volt közülük szlovák-ajkúnak minősíthető ? Különösen elgondolkoztató ez akkor, ha feltételezzük, - amint azt a betűrendes névtér is igazolja - hogy a 18. század első felében Dózsán, de az egész Jászságban tapasztalható nagy népmozgás nem egy meghatározott időpontban, hanem évek egymásutánjában állandóan érvényesült, s a szlováknak mondott betelepülők sem egy időben érkeztek, s az asszimiláló hatások egy-egy családot illetően különböző, rövidebb-hosszabb időn át érvényesültek. ügy érezzük, közelebb járunk az igazsághoz azzal, ha feltételezzük, hogy a szlováknak mondott első benépesitők már maguk sem voltak szlovák anyanyelvűek, hanem a származási helyükön velük együtt élő, s ott feltehetően magyar nyelvű többség környezetében,,esetleg velük összeházasodva elmagyarosodtak, s utódaikban is megtartották szlovák nevüket. Hogy a plébánia levéltárában lévő irat mégis szlováknak nevezi őket, az nem jelenti feltétlenül szlovák nemzetiségüket szlovákként hangzó családnevük ellenéra sem, hanem csak azt a más természetű néprajzi megfigyeléseinkkel is bizonyított népi szóhasználati gyakorlatot, mely szerint e Jászságban a számukra földrajzilag is természetes kapcsolatot jelentő Felvidékről érkézé* szokást, tárgyat, megnyilvánulást is "tót"»-ként jelölnek meg. /Utalunk erre vonatkozólag Szabó László cikkére, melyben a népi szóhasználat problematikáját bővebben tárgyalja./ Ha e feltevésünk helyességének valószínűségét elfogadjuk, akkor ebből az is következik,hogy a Dósára a 18.század elején beszivárgó felvidékiek nem tekinthetők valamennyien és egyöntetűen "tót"-oknak, hanem sokkal inkább palócoknak, akik a dolgozatunk alapját képező Kiss család leszármazási táblázatában megismert házassági kapcsolatok révén már beköltözéskori állapotukban is magyarrá : palóccá asszimilálódtak, noha férfiégon megtartották szlovék nevüket. Ezen feltevésünket csak erősiti az a meggondolás, hogy számunkra, akik csak történetileg szemlélhetjük a beköltözéskori állapotokat, csak a szlovék csalódnevek, helyesebben szlovákként hangzó családnevek problematikusak, - mint a Zupkó megjegyzése is bizonyitja, - ellenben természetszerűnek tartjuk, hogy a magyar családnévv e l leköltözők mind magyarok, vagy palóc etnikumuak. Pedig ez utóbbiak esetében, vagy azok egy részénél Is esetleg csak arról van szó, hogy a magyar-szlovák vegyes házasságokból származó utódok a magyar, vagy magyar hangzású családnevet őrizték meg és hozták magukkal uj lakóhelyükre. E meggondolás érvénye vitathatatlan, s egyben kétségtelen bizonyitéka is annak, hogy a CEak névtani alapon tárgyalt és bizonyított genealógia mennyire tökéletlen s kiegészítésre szorul a családi leszármazási tábjázatok szerinti módszerrel, melynek egy példáját igyekeztünk bemutatni jelen dolgozatunkkal.
