Szilasi Ágota, H.: Örökségünk védelme és jövője 4. - Kertek. A Dobó István Vármúzeumban 2018. február 8-9-én megrendezett Tudományos Konferencia tanulmánykötete - Studia Agriensia 37. (Eger, 2018)
Somoskői Viktor: Vadaskertek a középkori Magyarországon
SOMOSKOI VIKTOR Somosköi Viktor VADASKERTEK A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON „Midőn valamely kisebb vagy nagyobb erdőrészt jaltai vagy más tartós s eléggé magas kerítéssel bekerítünk, s a bekerített területet arra használjuk, hogy abban némely vadfajokat fenntartsunk és tenyésszünk: az ilyen tenyésztést általánosan vadaskertnek szokták nevezni. ” (Vadászlap 1887.253.) A középkori vadaskertek fogalmán nem pontosan azt kell értenünk, mint manapság. A korszakban ezek olyan mesterséges berendezések voltak, amelyeket leginkább a királyi székhelyek közelében, később pedig az egyházi és tőúri birtokokon rendeztek be és alapvető funkciójukon túl reprezentációs szereppel is bírtak. Európában a kora középkorban találkozunk először vadaskert említésével. Nagy Károly a Capitulare de villis című rendelkezésében a következőt írja: „Vadaskertjeinket, melyeket a nép brogilusnak nevez, jól karban tartsák, a [kerítéseket] időről időre javítsák ki, és semmiképpen addig ne várjanak, míg teljes újjáépítésük válik szükségessé...”1 Ilyen létesítmények léteztek a 9. századi Aachenben és Regensburgban is, de általánosságban elmondható, hogy a korszakban a jelentősebb uralkodói székhelyeket palaciumok és kúriák öveztek, melyeket szinte kivétel nélkül kertekkel és parkokkal vettek körül. Ezekben eleinte - a kolostorkertek mintájára - csupán haszonnövényeket termesztettek, majd a későbbiekben már dísznövények és állatok is megjelentek bennük.2 Az ilyen díszkertekből és vadasparkokból alakultak ki a vadaskertek, melyekben már vadászatokat is tartottak, és melyek már a középkori Magyarországon is megjelentek. A téma kutatásának nehézségei A vizsgált korszakból viszonylag kevés és szórványos adattal rendelkezünk vadaskertjeinkre vonatkozóan, így eme létesítmények átfogó bemutatásához több esetben szükségesnek tartok külföldi példákat is megemlíteni. Ugyancsak csekélynek nevezhető a témában eddig született hazai munkák száma. A vadászati irodalom sokáig elhanyagolta ezt a területet, mivel a zárt téri vadászatot nem tekintette és ma sem tekinti egyenértékűnek a szabad természetben élő vad elejtésével. A vadászat történetével foglalkozó munkák pedig amellett, hogy általában csak érintőlegesen foglalkoznak a témával, a modern történettudomány követelményeinek is csak részben tesznek eleget. Zolnay László, középkori vadászatról, illetve Herz Jozefnek és Molnár Lászlónak a felvidéki vadaskertek múltjáról született írásai több esetben mellőzik a felhasznált források pontos megjelölését. így a vadaskertek történetének 1 Középkori Egyetemes Történeti Szöveggyűjtemény 1999.157. 2 Gombos 1969.17. önálló kötetet szentelő Csőre Pál is bizonyos adatok terén kénytelen e művekre, mint másodlagos forrásokra hivatkozni, akárcsak jelen tanulmány. A vadaskertek szerepe, funkciója Az idők folyamán a vadak zárt téri tartásának különféle céljai alakultak ki. Ezek között elsőként kell említenünk a vadászatot, mely szerepét a vadaskert mind a mai napig megtartotta. Ily módon a vadaskert tulajdonosának nem kellett messzire utaznia ahhoz, hogy ennek a tevékenységnek hódolhasson. A vadászat feltételeinek megteremtéséhez azonban szükséges volt az adott vadállomány fenntartása, ezért a vadasok legfőbb célja a vad egy helyben tartása és félvad tenyésztése volt, míg a vadaskertben történő vadászat a szórakozáson túl a királyi, püspöki vagy magánföldesúri uradalmak vadhús ellátását is biztosíthatta. Bár a középkori Magyarországon vadászati korlátozásról még II. Ulászló 1504. évi V dekrétumáig (mely kimondja, hogy, „mostantól fogva az ország jobbágyai és parasztjai közül senki se merjen bármi módon vagy bármi mesterséggel szarvasokra, őzekre, nyulakra és vadkanokra vadászni, valamint fácánokra és császárfajdokra, vagyis úgynevezett császármadárra madarászni")3 nem beszélhetünk, egy ilyen mesterségesen elkerített erdőterület biztosította tulajdonosának kizárólagos jogát a vadászatra. Feltehető, hogy a vadaskertek egyben a vadóvást is szolgálták, ugyanis a körülkerített területre idegenek nem léphettek be, nem legeltethettek háziállatokat, és nem makkoltathatták sertéseiket, ezek a korlátozások pedig egyaránt kedvező hatással voltak a vadállományra. Továbbá az elkerítés a házi- és vadállatok között terjedő járványokkal szemben is védelmet biztosíthatott a kertben élő egyedeknek. A vadóváshoz és tenyésztéshez alapvetően hozzátartozik a vadak gondozása is. A zárt térben tartott vadaknak elsősorban só- és ivóvízellátásáról kellett gondoskodni, de táplálékszegény időszakban (télen) a vadetetés is elképzelhető. Gondoljunk csak II. Géza 1157-ben kiadott oklevelére, melyben amellett, hogy az esztergomi egyháznak adományozza a nánai és párkányi királyi sóvámot, arról rendelkezik, hogy „sót kell a földre kihelyezni, ott ahol a szarvasok gyülekezni szoktak”.4 Azonban nem csak az állatok óvására, hanem a kártékony vadak távol tartása céljából is elkeríthettek bizonyos területeket, így az ott élő vadak nem tudtak kárt tenni a kultúrnövényekben. Emellett a várakat, erősségeket körülvevő árkokban tartott ragadozók egyben az épület védelmét is szolgálhatták. Egy 1367-es okirat beszél a sárosi váraljának vadállatokban dúskáló vadas-3 Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000 1526.2000.357-358. 4 Monumenta Ecclesiae Strigoniensis 1.1874.110. tu ÁUO. VE 1867.92.
