Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)
Bitskey István: Pázmány Péter a várháborúkról
STUDIA AGRIENSIA 35. Bitskey István Pázmány Péter a várháborúkról Az utóbbi évtizedekben a kora újkori antiturcica-irodalom kutatása erőteljesen előtérbe került mind nemzetközi, mind magyarországi viszonylatban. Többször keltette fel a kutatók érdeklődését a hódoltsági protestantizmus és az oszmántörök államberendezkedés viszonya, viszont ennél jóval kevesebb figyelmet kapott a katolikus politikai elit erről kialakított képének kora újkori alakulása. Mohács előtt eszkatológikus dimenzióban emlegette a keresztény irodalom a török hódítót, az Antikrisztus megtestesítőjét látták benne.1 Még Tinódi is a legyőzendő pogány ellenség topikus ábrázolását képviseli, s a magyar vitézi erényeket (meg érthető módon az összefogást a széthúzás helyett) tartja legyőzésük zálogának.2 A16. század második felére azonban változott az összkép, a sikeres oszmán várostromok keserves tapasztalatai árnyaltabb értelmezéseket kívántak meg. A Róma-hű magyar politikai elit oszmánképének felvázolásához az alábbi kérdésekre keressük a válaszokat: miképpen értelmezte a katolikus klérus legfőbb vezetése a végvári harcok eseményeit, miképpen kommentálta az Oszmán Birodalom térhódítását, milyen politikai következtetéseket vélt ebből levonhatónak? Vizsgálódásunk középpontjába érthető módon Pázmány Péter Mohamed- és törökellenes megnyilvánulásai kerülnek, mivel mind íróként, mind egyházfőként és főkancellárként az ő véleménye iránymutatást jelentett a Kárpát-medence katolikus közösségei és politikai tényezői számára. A fiatal jezsuita már írói aktivitásának kezdetén erőteljes véleményt fogalmazott meg az Oszmán Birodalom katonai terjeszkedéséről. Erre az adott alkalmat, hogy Magyari István sárvári prédikátor a Luther által felelevenített flagellum Dei toposz révén a konfesszionális viták szövegterébe helyezte az oszmán hódítás és az ebből eredő országromlás témáját, ez pedig érthető módon maga után vonta a katolikus fél reakcióját. Pázmány jól ismert és sokat elemzett Felelet (1603) című vitairatában visszájára fordította a protestáns vádat s egyértelműen a hitújítás nyomán keletkezett egyházszakadást, az európai Universitas Christiana egységét megbontó mozgalmat hibáztatta „az országban való sok romlás" miatt. Vitairata logikai argumentummal vonja le a végső következtetést: „Ubi est novus effectus, ibi debet esse nova causa... ”, azaz 1 Fodor 1997.49. 2 Jankovics 2000.270.
