Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)

Hóvári János: Bevezető gondolatok. Magyarország-sakktábla: 1541-1568. Magyar hősiesség és vergődés a Habsburgok és az Oszmánok szorításában és bűvöletében

rendre török katonák segítették. Ez sok tekintetben Pozsony és Gyulafehérvár össze­csapása volt, s kellő jóakarat és reális helyzetértékelés megléte esetén a szembenállást még rendezni lehetett volna. Csakhogy Pozsony báb volt Bécs kezében, Gyulafe­hérvár pedig Isztambuléban. 1565-ben, amikor Schwendi Lázár kassai főkapitány serege „túlnyerte magát”, s János Zsigmond országa a tönk szélére jutott, a „választott magyar király” az agg Szulejmán szultán beavatkozását kérte. A szultán döntött, és 1566-ban megindította hadait élete utolsó (tizenharmadik) és magyarországi hete­dik és egyben végzetes hadjáratára. Az 1566. évi hadjárat, amelynek két fő eseménye Gyula és Szigetvár ostroma, a szultáni udvarnak olyan vállalkozása volt, amely mind Isztambulban, mind Bécsben tanulságokkal szolgált, és meghatározta a hadoszlást követően két és fél évtized kár­pát-medencei Oszmán és Habsburg politikáját. A hadjáratból levonható következteté­sek vezettek az 1568. évi drinápolyi békéhez, és ahhoz a békekorszakhoz, amely Hor­vátországban 1591-ben, a Dunántúlon pedig 1593-ban fejeződött be, s az új, hosszú háborús korszak tizenöt éves háború néven vonult be a magyar történelembe. Szakály Ferenc, a korszak széles látókörű történésze hívta fel leginkább a figyel­met az 1970-80-as években arra, hogy az 1550-es évektől a magyar végvári vonal, s annak meghatározó erődjei - Eger, Gyula és Szigetvár - már nem csak védekeztek, hanem lehetőségeik függvényében ellentámadásba mentek át. Az ő kifejezésével élve fővárakként irányították a Haditanáccsal és a magyar rendi intézményekkel kö­zösen az ezer kilométernél hosszabb végvári vonal offenzíváit. Kihasználva a török várak közötti réseket, hatalmas hódoltsági területeket vettek ellenőrzésük alá. Velük a magyarországi török katonai erők - a budai és a temesvári pasa katonasága, kiegé­szülve időnként a boszniai pasáéval is - alig tudtak bármit tenni. Egerrel a birodalmi haderő 1552-ben nem bírt, s 1556-ban Szigetvár is sikeresen állt ellen az egyesített magyarországi török haderőnek. A magyarországi török parancsnokoknak igen jó hír volt 1565 végén, hogy a szultáni hadak Magyarországra jönnek, mert biztosak voltak abban, hogy az oszmán sereg elfoglalja a három várat, vagy abból legalább ket­tőt. Ezzel a magyar ellencsapások fő erejét visszaverhetik, sőt e fő központokat (fővá­rakat) a magyarországi oszmán uralom megszilárdításának rendszerébe illeszthetik. Az 1566. évi hadjárat lezárta után a vezéreknek a Topkapi Szerájban el kellett gon­dolkozniuk azon, hogy a hatalmas és véres küzdelem, amely Gyula és Szigetvár vívása során zajlott, s amelyben a szultáni hadseregnek hozzávetőlegesen 50 000 katonája esett el, a birodalomnak megérte-e. Vagy a Fényes Porta megengedhet-e magának ily nagy veszteséget, amelynek eredménye még különösebb hasznot sem a hoz a kincstár­nak. Szokollu Mehmed nagyvezér ésszerűen mérte fel a helyzetet, és a magyarországi status quo megtartását biztosító békepolitikába kezdett. A Béccsel kötendő megálla­podásnak nem volt számottevő ellenzéke a szultáni udvarban. A Szulejmán szultán 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom