Berecz Mátyás - Bujdosné Pap Györgyi - Petercsák Tivadar (szerk.): Végvár és mentalitás a kora újkori Európában - Studia Agriensia 31. (Eger, 2015)

CZIGÁNY ISTVÁN: A militarizált társadalom rétegződése és szerepe a felső-magyarországi végvidéken a 17. században

hajdúk, ám hogy melyik társadalmi réteg vagy csoport milyen arányban képviseltette magát e sajátos katonarétegen belül, az időben és területenként változott.5

A Magyar Királyság déli vidékein már a 15-16. század fordulóján megjelent az oszmánok elől menekülő szerb, korabeli megnevezéssel rác lakosság, akiknek jelentős része katona és katonaparaszt volt. A déli végvárvonal összeomlását, majd a mohácsi csatavesztést követően menekülők újabb hullámai már a Tiszántúl középső és északi részeit érték el. Jelenlétük a század közepétől sok helyütt, így a tokaji uradalomban vagy Böszörmény mezővárosában is kimutatható.6 A mindennapossá váló portyázások és a letelepedőkkel való konfliktusok következtében a helyi lakosság egyre nagyobb hányada is felfegyverkezett, amelyet birtokaik védelmében földesuraik is erőteljesen szorgalmaztak. Egyre terebélyesedett az a fegyveres tömeg, amelynek magját a telküket, földjüket, birtokukat vesztett parasztok és nemesek alkották. Hozzájuk csapódtak azok a helyi társadalmi csoportok, akiket hasonló sors ért, vagy valamilyen ok miatt elvesztve egzisztenciájukat „kiszakadtak” a termelőmunkából, esetleg fegyverrel a kézben kalandosabb életre vágytak. A kényszerből vagy önként választott út jó esetben a professzionális katonáskodáshoz vezetett, s a várakba vagy a nemesi bandériumokba szegődtek el. Sokan azonban nem találtak, vagy nem is kerestek megfelelő fegyveres alkalmazást és kisebb-nagyobb csapatokba szerveződve a társadalom perifériáján lévőket gyarapítva sokszor útonállásból, rablásból és fosztogatásból éltek. Az alföldi gazdák egyre gyakrabban alkalmazták őket a dél-németországi, észak-itáliai vásárokra szánt szarvasmarháik őrzésére, terelésére. Ezeket a fegyvereseket, akiket a köznyelv egyre inkább hajdúként emlegetett, a 16. század első felétől kezdve növekvő számban fogadták fel a végvárakba és a mezei seregekbe.7

5 Nagy László: Hajdúsors „Az magyar romlásnak századában”. In: Radies Kálmán (szerk.): Vármegyék és szabad kerületek I. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 27. sz. Debrecen, 2001. 68-69.

6 A tokaji uradaloml573. és 1581. évi urbáriumai. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár (MNL OL) Urbaria et Conscriptiones Fase 97. Nr. 25 b. Nr. 25 a.; Orosz István: Böszörmény mezőváros 1410-1609. In: Nyakas Miklós (szerk.): A hajdúváros Böszörmény. Tanulmányok a hajdúk Böszörménybe telepítésének 400. évfordulójára. Hajdúböszörmény, 2010. 119-120.

7 Takáts 1908a. 320-326.

43