Berecz Mátyás - Bujdosné Pap Györgyi - Petercsák Tivadar (szerk.): Végvár és mentalitás a kora újkori Európában - Studia Agriensia 31. (Eger, 2015)
KOMJÁTI ZOLTÁN IGOR: „...Hogy újabban is megüthetnénk ebnek az orrát...”. A füleki helyőrség összecsapásai a török csapatokkal Koháry István főkapitánysága idején (1667-1682
érvényben volt, a két fél csapatai gyakran összecsaptak egymással, hogy vitézi hírnevüket öregbítsék, és hogy a megélhetéshez szükséges zsákmányt megszerezhessék. Az Udvari Haditanács minden erőt megmozgatott a magyar részről történő portyák leállítására, mivel azok esetleges melegágyai lehettek egy újabb háborúnak, és a bécsi kamarilla semmiképpen nem akart egyszerre hadat viselni Franciaországgal és az Oszmán Birodalommal. így a Haditanács, amint értesült a füleki vitézek török elleni akcióiról akár a törökök feljelentése, akár valamelyik magyar alattvaló jelzése által, azonnal a szigorú megbüntetésük kérte Louis de Souches-tól 1668 végéig, majd később Esterházy Pál bányavidéki főkapitánytól, vagy olykor a végvári állományból való elbocsátásukat követelte. A török elleni harcra az egyetlen elfogadható indok csakis az önvédelem vagy a Fülek elleni közvetlen ellenséges betörés lehetett. Koháry Istvánra állandó panasza volt az Udvari Haditanácsnak, mivel a török hatóságok mindig a füleki helyőrséget vádolták minden nagyobb török elleni akcióért, még ha nem is volt annak valóságalapja. Még arra is sor került, hogy a katonai szerv - megelégelve a sok panaszt - Koháry letartóztatását rendelte el 1674 augusztusában, amitől csakis Esterházy Pál közbenjárása mentette meg. A füleki katonák általában a szomszédos egri vilájet török helyőrségeivel (Buják, Szécsény, Hatvan, Eger), ritkábban a pesti, budai, nógrádi és váci várak katonáival vívtak harcot, de portyáik során behatoltak a Hódoltság déli részébe is: délen Bácska, Zenta és Zombor vidékéig, keleten pedig a váradi vilájetig. A fülekiek általában magas harcértékű katonák voltak, gyakran arattak győzelmet, ha pedig sikerült éjszaka rajtaütniük az ellenségen, akár két-háromszoros túlerő ellen is eredményesen harcolhattak, és vereséget csupán figyelmetlenségük miatt szenvedtek. A portyákat egyrészt a várak parancsnokai közös megegyezéssel és szervezetten hajtották végre, de akadt olyan alkalom is, mikor portyán levő katonák szintén portyázó törököket támadtak meg. A magyar vezetők csak akkor mondtak le a támadásról, ha az erőfölény lényegesen meghaladta a saját csapatukét. 363
