Veres Gábor - Berecz Mátyás (szerk.): Hagyomás és megújulás - Életpályák és társadalmi mobilitás a végváriak körében - Studia Agriensia 27. (Eger, 2008)
R. VÁRKONYI ÁGNES: Végvár és mentalitás a végvártörténeti műhely negyedszázados története tükrében
gyár történelem iránt különösen behatóan érdeklődő Fernand Braudel a La Méditerranée et le monde méditerranéen à l ’ époque de Philippe IL 1990-ben megjelent nagyszabású művében körültekintő figyelmet szentel az oszmánok elleni harcnak, külön fejezetet a védekezés pszichológiájának, mentalitásának. Futólag megemlíti a magyar végvári vonal kiépülését, az itt járó külföldiek közül idézi néhány észrevételét a magyar várakról, sőt még Zrínyi Miklós nevét is közli Szigetvár elestével együtt Nagy Szulejmán halála miatt. Viszont a határvédelem katonáiként csak a szerbeket és a németeket tekinti figyelemre méltónak, s bár az 1552. év török háborúit részletes áttekintésben emeli ki, érzékletes leírásából hiányzik Eger vár védelme. Természetesen, mint minden történelmi jelenségnek, annak is több oka van, hogy miért tűnt el Magyarország török elleni harca a 21. század európai mentalitásából. Egyszerű válasz lenne, sokszor elhangzik ma is, hogy a magyar történelem annyira sajátos, egyedi, hogy a külföld egyszerűen meg sem érti. Viszont, ha számba vesszük mennyi nézet és tévhit él a magyar mentalitásról a nagyvilágban, ez az érv aligha állja meg a helyét. Kérdés, hogy vajon a magyar történetírás mennyiben felelős a felejtésért és mit tett felszámolása érdekében? A professzionális történettudomány kialakulása óta a magyar történészeket különböző nézőpontokból foglalkoztatta a végvárak története. Közismert, hogy a történetíró akarva, akaratlanul a saját korának problémáin át nézi a múltat, s ahogy halad előre az időben és változik körülötte a világ, úgy látja meg a letűnt idők újabb és újabb arculatát. A 18. század utolsó harmadában, miként az angol Thomas Percy és a német Herder, Magyarországon is felismerték a néphagyomány tudományos értékét, s az énekhagyománnyal együtt gyűjtötték össze a történeti események, többek között a végvári harcok énekanyagát is. A 19. század elején, a reformkorban a professzionális történetírás a végvárakkal külön nem foglalkozott, de a várakat végsőkig védők tetteit és halálát, mint a régi dicsőség emlékeit magas érzelmi hőfokon idézte. A romantikus felfogásnak megfelelően a harcok egyéni hőseire figyelt, versekbe foglalta és festményeken örökítette meg őket. A várak romjaiban a lepusztult ország szimbolikus kifejezését látták. Majd jelentős mentalitásbeli váltás tanúi lehetünk, amikor a reformkor nemzedéke szembefordult rom-kultusszal, a polgári átalakulás és az állami önrendelkezés megteremtésének faladatait helyezte előtérbe. Tömören foglalta össze Kölcsey Huszt című verse: „Honfi! Mit ér epedő kebel e romok ormán? / Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? / Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort: / Hass, alkoss, gyarapíts: a haza fényre derül!” 17
