Petercsák Tivadar - Berecz Mátyás (szerk.): Tudomány és hagyományőrzés - Studia Agriensia 26. (Eger, 2008)
KATONAI HAGYOMÁNYŐRZÉS A 21. SZÁZADBAN - KOPÓCS JÁNOS: Az 1317-es debreceni csata kutatásával kapcsolatos eredmények felhasználása a helyi hagyományőrző csoportok tevékenységében
volta miatt nem nélkülözhetjük a hadi hagyományőrzők ilyen téren szerzett évtizedes tapasztalatait, hiszen ki vonhatja kétségbe azt az alapvető tényt, hogy egy hadsereg harcosainak ütőképessége nem csak fegyvereik, hanem legalább ilyen mértékben páncéljaik és egyéb felszerelésük minőségén is múlik? Márpedig ezek a kérdések - megfelelő korabeli leírások hiányában - csak gyakorlati elemzéssel vizsgálhatók. Egy másik nagyon fontos alapkérdés a sereg irányításának problémája a hadszíntéren. Erre a problémakörre nem igazán nyújtanak választ az írásos források, márpedig hagyományőrzős tapasztalataim alapján már néhány tízfős csapat irányítása sem egyszerű feladat a harctéren csata közben. Nyilván létezett - léteznie kellett — erre valamilyen általánosan használt módszernek, aminek leírása azonban nem maradt fenn. Talán zászlójelek vagy kürtjelek segítségével lehetett közvetlenül parancsokat továbbítani az ütközet közben a harcoló csapatoknak, ahogyan például a templomos rend szabályzatában leírják, azonban mindenképpen oda kell figyelnünk ana a tényre, hogy az egyházi lovagrendek csapatai a kor legfegyelmezettebb és legjobban összeszokott egységei voltak. Egy alkalmilag összehívott csapattest esetében komolyan felvetődik ezen módszerek használhatóságának kérdése, ugyanakkor egy másik fontos kérdést is megfogalmazhatunk ezek alapján: gyakorlatoztak-e rendszeresen a feudális haderők és ha igen azt milyen formában tették? Mivel ezen kérdések megválaszolására sem maradt fenn írásos bizonyíték, ezért a hagyományőrző csapatok itt is nagyon fontos és értékes segítséget nyújthatnak a technikák rekonstruálásában. Végezetül - de nem utolsósorban - a terepadottságok kihasználásának problematikáját vetném fel, mint olyan kérdéskört, mely igen lényeges szerepet foglal el az 1317-es debreceni csatáról szóló írásomban. Sokan úgy képzelnek el egy középkori csatát, hogy két sereg feláll egymással szemben egy mezőn, aztán egyszercsak egymásnak rontanak, és az győz, aki a kézitusát megnyeri. Meggyőződésem szerint azonban ettől jóval komplikáltabb volt a kép. Elég ha arra gondolunk, hogy nem mindenhol állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű és minőségű sík terep. Ezen túlmenően a középkori hadvezérek jelentős százaléka sok csatán edződött lovag volt és mindegyiküket vezetésre nevelték. Már igen korán elsajátíthatták a hadvezetés tudományát és bizonyosan képzett tisztikarral is rendelkeztek familiárisaik köréből. Egy csata célja a középkorban is a győzelem megszerzése volt, aminek érdekében igyekeztek lehetőségük szerint minden eszközt felhasználni. Miért 163
