Petercsák Tivadar - Berecz Mátyás (szerk.): Tudomány és hagyományőrzés - Studia Agriensia 26. (Eger, 2008)
KATONAI HAGYOMÁNYŐRZÉS A 21. SZÁZADBAN - PÁVAY TIBOR: Lovagi kultúra, lovagi kéziratok
Zárszó Összességében tehát mit hagyott ránk a lovagság kulturálisan? Ha sorra vesszük a gyökereket, csak címszavakban egy-egy főbb elemet kiemelve, is látszik e gazdag tartalom. A vallási szálból pl. megmaradt az önfeláldozás. A militáns szál öröké maga a honvédelmi eszme - érdemes csak a dandárok, egységek címereit megnézni. S kevesen tudják, maga a tisztelgés is a visoros, majd rostélyos sisak felemeléséből ered, az arc felfedéséből. Az udvari szálból maga az udvariasság maradt ránk evidensen. Bizony, maga a ’courtois’ magatartás! Elgondolkodtató az is, hogy a lovagság női nem iránti kultusza, a világi líra e különös középkori hangja nélkül a nők egyenjogúságának eszménye, s egyáltalán a feminizmus ki tudja kialakult-e volna egyáltalán. Gondoljunk csak a felsorolásban szereplő Christine de Pisan-ra, az első középkori írónőre, ki nem hiába várvédő lovagasszonyokat vizionált egyik művében. De ennél közvetettebb kulturális vonulat is örökül maradt ránk. Hogy csak egyet említsek, a római korban elhaló olimpia, a rendszeres testedzés és a harci készségek játékos összemérésének eszménye a lovagi tornákon bukkan fel a középkorban. A septun probitates, a hét lovagi készség, melybe az úszás, íjászat is beletartozott pedig a reneszánsz testkultúra, s így a modem olimpiák ill. az ókori olümpiák közti történelmi hídként értelmezhetőek. A modem fair play eszményének nem kis mértékben a lovagiasság a bölcsője. Engedjék meg hogy előadásom az udvari-lovagi kultúra hiteles ápolásáról szóló gondolattal zátjam. A lovagi hagyományápolás meggyőződésem szerint nem összetévesztendő a haditorna (ezen közkeletű szó találó szemantikája külön értekezés tárgya kellene legyen) rendezvényekkel (melynek sokkal inkább helye van a szórakoztató palettán, s didaktikai, ismeretteijesztő funkciója igen csekély és másodlagos, a történeti-kulturális hitelességre alig törekszik a szólamokon túl). A hiteles kulturális hagyományápolás (öleljen fel az bármely kort is - de különösen, ha a lovagi kultúra a tárgya) nem merülhet ki a fegyvercsattogtató, színpadi, közönségszórakoztató haditornában. A fő különbség a kettő között (ti. a „középkorinak mondott” jelmezes haditorna és a valós lovagi hagyományápolás között) nem a tévesen értelmezett profizmus, hanem a hitelesség, a didaktikai felelősségérzet és a kultúrkontextus prioritása a hagyomány- ápolásban. Míg a haditorna lényegét tekintve külső, addig a hagyományápolás lényegét tekintve egy benső elköteleződést és érdeklődést igénylő tevékenység. Egy hagyományápolónak tévedés túlzó, anakronista rekonstrukciós szerepben pózolnia (mely póz persze többnyire hamis póz és hujogatásban, meg 139
