Nagy Sándor: Gárdonyi közelében - Studia Agriensia 21. (Eger, 2000)

Az esztétika gyakorlata. Művek közelről - Az ellentézisek részletezése eltolódások által. Boldog halál szekere

ző munkájában: „Egyik kései elbeszélésének címe Napóleon katonáira utal, akiknek a kezébe - a nagy ütközet előtt - a Boldog halál szekere című imakönyvet adták”. Ez a humánus és történelmi hitelesség azért fontos, mert itt Gárdo­nyinak sikerült megvalósítania a maga állította követelményt: „Érték­telen ízek mindazok, amelyekben nem a szíved rezgését érzi az olvasó. Tehát csak vékonyan, hellyel-közzel az okoskodást, filozofálást”. Né­hányszor előfordul ugyanis, hogy a többek által kifogásolt „okosko­dás” rontja a mű esztétikai hatását. Példaként hivatkozhatunk az Atko­zott józanság című kisregényre, amelyben a szituációk friss, eleven életszerűségét beárnyékolja az alaptézist - a tiszta szerelem legyőzi az értelem tartózkodó józanságát - felhígító többszöri okoskodás, amivel a főhős vizsgálja, elemzi önmagát. A Boldog halál szekere mentes az ellentézises fundamentum tételé­nek ismétlésétől: csak maga a történet - az érzések hullámzó ritmusa — él, az elbeszélés jelentését a befogadó értelmezheti. S hogy ez mégsem válik valamiféle müvészietlen dokumentummá, azt az érzések mélysé­gén túl az első személyü narrációval biztosított alanyiság, a lírai hang­nem biztosítja. Először az egyik beszélgetőpartner, a beretvált arcú öregúr emléke­zéséből ismerjük meg Kalló Józsi sorsát. Az öreg kallólegény a Gyön­gyös fölötti Mátra oldalában álló kallómalomban évekig „értő kezek­kel öntögette a külyük alá a gálicos olajat, s igazgatta a külyük alá a megfehérült, megkeményült, gyöngyösi híres szűrposztót. Tiszta gyap­júból volt az a szűrposztó, nem tehénszőrből. Azért volt jó és messze hí­res”. Itt nemcsak a posztókészítés szakavatott ismerete biztosítja azt a közvetlenséget, amit a „bensőség” esztétikumának nevezhetnénk (az elbeszélő apja is szűrszabó volt), hanem a gyermekkori első megfigye­lések tiszta realizmusa is. Józsi bácsi „ tiszta, becsületes szemű öreg bátyó ” volt, aki sokszor megfordult az elbeszélő családi körében Gyöngyösön. Imádságos, sze­líd és jóakaratú öregember volt (somfabotján faragott rövidített jel­mondatával: EIIVKE, ami annyit tesz, hogy „Ha Isten velünk, ki elle­nünk?”), s ha gyakorta kínálták, mindig köszöntőt mondott: „Adjon Isten ... boldog kimúlást az árnyékvilágbul”. Ez ajellem „karakter-ten­144

Next

/
Oldalképek
Tartalom