Csiffáry Gergely: A bélapátfalvi keménycserép - Studia Agriensia 18. (Eger, 1997)
ÖSSZEGZÉS
kezdtek ekkor áttérni, s a vízi energia helyett gőzgépeket állítottak üzembe. Az üzem telephelye az ország vérkeringésébe csak közúton tudott bekapcsolódni, a vasút hiánya még nem volt égető. Végső soron az 1850-55 között kiépült gyári infrastruktúra, technika közel 70 évig nem változott. A tulajdonos nem látta szükségét a modernizációnak. A fennmaradt bérleti szerződések az 1866 utáni viszonyokba engednek betekinteni, a korábbiakba nem. A szerződések egyik legfontosabb pontja volt, hogy mennyi fát köteles átvenni a gyár. 1866-ban ezt a mennyiséget 2400 méteröl hasábos tűzifában szabta meg a tulajdonos. Az 1890-es évektől a szerződésekben előre kikötötte a tulajdonos az átveendő fa ölenkénti árát is. Ez pedig a bérlők számára egyre kedvezőtlenebb tehertétel lett. A kötelező faátvétel alapvetően konzerválta az üzem elavult fűtéstechnikáját, akkor, amikor a tüzelőárak folyamatosan emelkedtek. A modernizációra nem volt kilátás, mert a tulajdonos a bérleti szerződések alapján a felújításokat is kötelezővé tette. A bérlők modernizálási törekvéseit nemcsak a vállalat pénzügyi helyzete nem tette lehetővé, hanem a szerződések szerint, ha ilyen beruházást eszközölt, akkor a bérlet leteltével - ha a tulajdonos nem tartott igényt a bővítményekre — azokat a bérlőknek saját költségükön le kellett bontani és el kellett szállítani. Az apátfalvi kőedénygyár manufaktúraszinten való konzerválódásához vezetett az a tény, hogy a tulajdonos az erdőiben kivágott fájának akart tartós piacot biztosítani. A fatüzeléses gyártást ki lehetett volna váltani szénre, mert a közelben - Egercsehiben - 1901-től termelték a szenet. Ehelyett a gyár kénytelen volt az egyre drágábban beszerezhető fát használni. 1890-től érezhető, hogy a bérlők mindegyike a romló piaci viszony, az osztrák és cseh gyárak versenyével, azok olcsóbb áraival csak úgy tudta tartani a termelést, ha az árakat leszállította. A bérlők és a tulajdonos ellenérdekeltsége kizárta a folyamatos műszaki fejlesztés lehetőségét, amelyre nagy szükség lett volna. Az üzem modernizációját akadályozta a bérleti működtetés formája, amelyen - úgy tűnik - a tulajdonos egyáltalán nem akart változtatni. A fennmaradt iratok tanúsága szerint szóba sem került, hogy a szeminárium a gyárat eladja. A XIX. század ’90-es éveitől egyre rosszabb volt a gyár közlekedés- földrajzi helyzete, nem volt vasútja, az áruszállítás költséges volta tovább nehezítette az üzem helyzetét. Nem véletlen, hogy 1901-ben Nagy Zsigmond és fia a gyár Egerbe való áttelepítését fontolgatta. Adott üzemeltetési forma, azaz a bérletrendszer, a kötelező fatüzeléses technika, az előnytelen közlekedés-földrajzi helyzet, 1908 végéig fennálló vasúti közlekedés hiánya csak úgy volt megoldható, ha a bérlő új helyen építi fel a gyárat. 149
