Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer néhány alapkérdése a XVI. század első felében
pitányi tisztét (supremus / generalis capitaneus) tölti be, legyenek azok az uralkodó idegen tartományainak segélyeiből felfogadott és a magyar hadszíntérre vezényelt zsoldosok, avagy a magyar rendek által megszavazott hadiadóból tartott, illetve általuk kiállított lovas és gyalogos katonák. A magyar rendek számára azonban szükségessé vált, hogy az országgyűlési törvénycikkekben világosan elkülönítsék a két tisztséget, megkülönböztetvén az idegenből érkező csapatok parancsnokát az országos főkapitányoktól, ezért az előbbi jelölésére - miként erről az 1547. évi 20. törvénycikk is tanúskodik - a generalis capitaneus, az utóbbiéra pedig a supremus capitaneus kifejezést vezették be. A tisztség-elnevezéseknek az országgyűlési határozatokban említett ilyen praktikus alkalmazása azonban nem ment át teljességgel a mindennapi írásbeli használatba, azaz a gyakorlat nem felelt meg a törvényes előírásoknak. A korabeli források egészen rendszertelenül használták mindkét főkapitányi tisztségre mind a két elnevezést — hogy csak néhány példát említsünk: Nádasdy Tamást 1542. december végén kiállított országos főkapitányi kinevezése ,,capitaneus regni generális"-nak titulálta,28 noha gyakran hívták az 1547. évi 20. törvénycikkben megfogalmazottaknak megfelelően „supremus capitaneus regni”-nek avagy „supremus regni capitaneus "-nak is.29 De előfordul olyan levélcímzés is, melyben pusztán „capitaneus Regiae Maiesta- tis "-ként említik,30 pedig bizonyosan tudjuk, hogy ez alatt „dunántúli” országos főkapitányi tisztét értették. Még gyakrabban és rendszertelenebből használják mindkét elnevezést a Magyarországon szolgáló uralkodói csapatok parancsnokainak megnevezésére. Előfordul, hogy egy és ugyanazon személyt - például 1528-ban Hans Katzianer - egyszer supremus, máskor pedig generalis capitaneusnak titulálják.31 Maga Ferdinánd király, illetve kancelláriája is többnyire ad hoc módon illeti idegen csapatainak vezetőjét hol az egyik, hol a másik tisztség-elnevezéssel, sőt előfordul — például Leonhard Freiherr von Vels 1537. évi kinevezésekor —, hogy a katonáknak szóló engedelmességre intő levélben főkapitányát „generalis et supremus capitaneus "-nak nevezi.32 A latin nyelvű kifejezések esetében tehát, ha pusztán a supremus vagy generális capitaneus elnevezés szerepel, - bármennyire furcsa - csakis a főkapitány személyének ismeretében dönthető el, hogy melyik tisztségről van szó. A tisztség-elnevezések értelmezését azonban megkönnyíti, hogy az országos főkapitányok tisztét mindig magyarok, pontosabban magyar honfíúsággal rendelkezők, míg az osztrák tartományok zsoldján tartott királyi csapatok parancsnokságát kizárólag idegenek viselték. (Mindkét tisztség betöltőinek jelenlegi ismereteink alapján összeállított archontológiáját lásd a Függelékben.) Annak érdekében, hogy a jövőben a két tisztséget a történeti irodalom ne keverje össze, magam a királyi csapatok főkapitányának elnevezésére a ’magyarországi33 — avagy királyi — föhadparancsnok', azaz a Magyarországra 64
