Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Imre Mihály: A kereszténység védőbástyája (Egy irodalmi toposz XVI. századi változatai)

a propugnaculum Christianitatis örökségének: „Ne bízzunk azért az mi nagy és híres-neves nemzetségünkhöz, mert ha az Isten az zsidó nemzetségnek nem engedett, minékünk inkább nem enged.” Ez a magyarság már nemhogy mások oltalmazását nem vállalhatja, de önmaga védelmére sem képes, legfontosabb mélységes és gyötrő bűntudata és csak a Gondviseléstől kapott bűnbocsánatban reménykedhet.

„Mint tengemec fövénye meg szamlalhatatlan,

Azok képpen mi bűnüc nalunc tudhatatlan.

Azért miis magunkat Istenséged előtt, bűnösöknec vadollyuc mind ez világ előtt.

Azért bizzunc az Istenbe

es nem az mi érdemünkben, nyugodgyéc

ű benne lelkünc

ő legyen mi remensegünc,

nem ő nekünk azt Ígéri,

hogy akor oltalmunc lenni,

azért mi hidgyünc őneki.”32

Sorsa az űzött vadaké, menedéket a természettől sem remélhet, martalékául esik a prédára leső ragadozóknak:

„Beborult homalynac árnyéka, bukalunc bokorrol bokorra, pusztából nagy erdő pusztákba, végre vadacnac be gyomrokba.”33

A propugnaculum Chistianitatis retorikai-képi szerkezetében a magyarság lehetett saját erejével mások számára oltalmazó vár, védelmező pajzs; ebben a paradigmarendszerben az Úr elesett népünk védelmezője, övé a pajzs és mindenható hatalma őrző kővárunk. A képi elemek azonosak, azonban teljesen más kontextusban jelennek meg és jelentenek különbözőt itt és ott.

„Czac te bened Uram Isten vagyon bizodalmunc, mert sem egen sem ez földön nints töb remensegünc, azért halgasz meg minket mert neked könyörgünc, es tekents le magas menyből könyöriilly raytunc.

Légy vezerünc kegyes Isten légy erős hadnagyunc, légy kő varunc légy paisimc légy minden oltalmunc, ne mondgyac azt az poganoc hogy nintsen Istenünc, ne karomlyac boszusagra Szent neuedet nekünc.”34

230