Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)
Varga J. János: „Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok...” A természeti környezet szerepe a dunántúli végvári harcokban
felelően a portyázó, lesvető, az ellenséget fárasztó, fogyasztó, a hadtápvonalat elvágó harcmód jellemezte, amely a török elleni háború jellegéből is következett. A hadszíntér a végvárak vonala volt, amely a természet adta határ mentén, nagyjából a hegyvidék és a sík terület találkozási vonalán húzódott. Ezen a több száz kilométeres szakaszon elosztva állt egymással szemben a két hadsereg. A legnehezebb feladat a nyári hónapokban várt a védőre, mert a törökök csupán az év egyik felében, tavasztól őszig folytattak komolyabb hadműveleteket Magyarországon. Azután nem szívesen harcoltak, inkább kivonták főerőiket az országból, és csak az elfoglalt végvárak őrsége maradt itt. Nagy Szulejmán 1526-1566 között vezetett hadjárataitól, az 1593-1606-os és az 1663-1664-es évek nagy küzdelmeitől, valamint a XVII. század végén zajló felszabadító háborútól eltekintve, kisebb-nagyobb lovas portyákban, csatározásokban merült ki a másfél évszázados török hódoltság kora. A magyar hadászatban ekkor a védelmi stratégia uralkodóvá válása következett be. Az effajta hadviselésben jelentős szerepet töltöttek be a kisebb- nagyobb erősségek, várak, megerősített kastélyok: gyorsan mozgó lovasaik állandó őrláncot alkottak a végvári vonalon. Az őrség ugyanis nem zárkózott a falak közé, hogy azok erejében bízva várja meg az ellenség támadását. Az erősségek inkább támaszpontul szolgáltak a könnyűlovasok számára, akik, ha portyázó ellenséges csapat közeledett vagy behatolt a végvárak vonala mögé, kimentek a mezőre, elvágták az útját és igyekeztek megakadályozni a fosztogatásban. Gyakran éltek az aktív védelem eszközével, s igyekeztek megelőzni az ellenséget: mélyen behatoltak a hódolt területre, ahol meglepték készülődését, megsemmisítették vagy zsákmányul ejtették élelmét, hadianyagát. Ezekben a nap-nap után ismétlődő harcokban morzsolták föl az országban hagyott török erőket, amelyek azt a feladatot kapták - amint azt Sinkovics István megállapította —, hogy megtartsák a már meghódított vidéket, és gyengítsék a még meg nem kaparintott területek erejét, ellenállását.3 Ez a fajta hadviselés alkalmatlan volt nagy hadjáratok megvívására. Ugyanakkor ügyességet, rátermettséget és nagyfokú leleményességet kívánt, amely párosult a vitézi virtussal. A XVI. századi levelek gyakran említik e harcmód elemeiként a személyes küzdelmet, lesvetést és portyázást, a szüntelen csatározást. Musztafa budai basa 1578 márciusában panaszkodott, hogy „... az sárvári, pápai, veszprémi, palotai, győri, tatai tiszttartók gyakorlatosság138
