Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Czigány István: Katonarétegek a királyi Magyarországon a 17. század második felében
1630-ban Bűdre, s 1640-ben Lúcra telepített hajdúkat. A Rákócziak telepítései a Sajó és Hernád völgyében hajdútelepek egész láncolatát hozták létre.4 Batthyány Ádám vélhetőleg Csákány megerősítése céljából telepített 1646-ban hajdúkat a helységbe, s valószínűleg hasonló az indíték a két évvel későbbi körmendi telepítés esetében is. Széchényi György veszprémi püspök 1656-ban lényegében a végvárvonalon fekvő Tapolcára telepített hajdúkatonákat. Draskovich Miklós, már 1680-ban is telepített hajdúkat a Vas megyei Ikervárra és a felszabadító háború idején, 1687-ben, a helység egész lakosságának hajdúszabadságot adományozott.5 Ikerváron ekkor olyan parasztok is hajdúszabadságot kaptak, akiket a katonáskodás miatt földesura mentesített a szolgáltatások alól. Ezek az ún. katonaparasztok a szervitori réteg mellett, a főúri magánkatonaság harmadik, valószínűleg legnépesebb csoportját alkotta. A katonaparasztság a magyarországi katonatársadalom külön rétegét alkották, bár sokszor igen elmosódtak a határok a magánföldesúri hajdúk és a katonaparasztok között. A földesurak számára a katonaparasztság intézménye kínálta a legolcsóbb fegyveres erőt. Lényegében jobbágyaik egy részét fegyveres szolgálatuk fejében mentesítették a földesúri szolgáltatások egésze, vagy bizonyos hányada alól. A legtöbb parasztkatonát az ország két legnagyobb földesúri famíliájának a Rákócziaknak és a Zrínyieknek birtokain találjuk. A Rákócziak tizenöt uradalmában az 1688 és 1690 között végzett kamarai összeírás szerint a jobbágycsaládok mintegy 15%-a fegyverrel szolgált urának. Jelentős volt a katonaparasztság aránya a Zrínyiek muraközi birtokain is. Itt a 800-900 főnyi 85-90%-ban katonaparasztokból álló fegyveres erő a birtok össznépességének körülbelül 20-25%-át tette ki.6. Nádasdy Ferenc a Vas megyei Sömjénben, Péntekfalván és Ikerváron is mentesített jobbágyokat katonai szolgálat fejében a század második felében. A Csáky-família a Bihar megyében fekvő bogyoszlói birtokán 1657-ben adott jobbágyainak katonaparaszti privilégiumot.7 A magyarországi katonarétegek leginkább homályba vesző és legellentmondásosabb csoportját a szabadhajdúk, vagy más néven a szabad-, vagy szegénylegények alkották. Megítélésük nagyon ellentmondásos történelmünk folyamán. Zrínyi Miklós arra intette kortársait, hogy a szabadlegényeket minden erővel ki kell küszöbölni, „mely semmire nem jó, sem országának, sem urának, sem magának”.8 A Rákóczi-szabadságharc után kialakult bujdosó mítosz abszolutizálta a szabad- vagy szegénylegény alakját. Ez a megítélés pedig nemzedékeken keresztül átszüremlett történelmi köztudatunkba is. Alapkutatások hiányában nincs pontos képünk e 89
