Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)

Lőkös István: A török veszély a 16-17. századi horvát epikában

A sad nie Ugrina, Ceka, ni Poljaka, da s köpjem Turcina u polju docaka; nie vece Hrvatin ni od Bosne vitéz taj, ni hrabren Dalmatin, Ardeljac i Ugrovlah, ki vjeru krstjansku sabljom su dielili i u krv pogansku desnice mastili.

(„Ma pedig se magyar, se cseh és se lengyel, hogy töröknek kopj át mezőben szegezzen; nincs többé Bosznia vitéze, sem horvát, sem bátor dalmata, erdélyi s ugrovlah, ki keresztény hitünket ígyen oltalmazza jobbjával szablyáját pogány vérbe mártva.”)

(Lőkös I. ford.)

A közös történelmi tragédiák színtereinek villanásnyi felidézése szimbolikus érvényű: Rigómező, Krbava és Mohács egy-egy memento, mely a sorsközösségbeliek összefogásának szükséges voltára int. Hunyadi János (Jankó vojvoda) és Mátyás heroizmusa ugyan a múlté, ám hajdani dicsőségük még mindig valamelyes reményt fakasztó emlék:

„O Jankó vojvodo, molim te boga rád, i ostala gospodo, dvizte se malo sad

dvigsi se iz praha taj vasa pohvala”

(„Ó, Jankó vojvoda, Istenünkre kérlek, és ti más jó urak, életre keljetek

régi dicsőségtek a porból támadva”

(Lőkös I. ford.)

legyen oltalma s védelmezője a hazának.

A panaszvers legérdekesebb részleteinek egyike Mohács tragédiájának elemzése. Vetranovié úgy ítéli meg: a magyar nemzet tragédiája Mohácsnál, Lajos király és seregének pusztulásával kezdődött. Meglepő a részletesség, amellyel történelmünk e szomorú eseményét tárgyalja, vele nyilván annak meghatározó szerepét óhajtotta tudatosítani. S aligha tévedünk, ha feltételezzük: Mohács és Buda tragédiájának ez a költői interpre364