Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
B. Várkonyi Ágnes: Végvár és Közép-Európa
R. Várkonyi Ágnes VÉGVÁR ÉS KÖZÉP-EURÓPA Két évvel ezelőtt, legutóbbi vártörténeti konferenciánkon „Az érdek- egyeztetés stratégiái” címmel, arról a nagy váltásról beszéltem, amely a török kiűzése után, Magyarország új berendezkedése idején a végvári társadalom jövőjét illetően bekövetkezett. Idéztem SZEKFŰT, ő azt a tényt, hogy a magyar végvári hadinépet nem sikerült átmenteni, s a „national militcia” megteremtésére tett kísérletek zátonyra futottak, érdekes módon, úgy értékeli, hogy Magyarország és Közóp-Európa viszonyában következett be változás, mivel államterületén az országvédelem, köz- biztonság, fegyveres szolgálatát idegen etnikum katonái látták el: „A magyar állami autarkiának mélyebb süllyedését el sem képzelhetjük, hasonlóval nyugati és Közép-Európa egyetlen népének sem kellett számolnia történetében.” A szakirodalom nemigen vette figyelembe SZEKFÜ megállapítását, pedig két nagy kérdés rejlik benne: Valóban ennyire meghatározó lenne közép-európai országaihoz fűződő viszonyukban, hogy nincs önálló magyar hadsereg, a magyar végvári katonaság nem folytathatja útját a megváltozott viszonyok között az önálló magyar hadsereg szervezetében? S az állítás viszálya: a 16-17. századi Magyarország minden nehézsége, nyomorúsága ellenére is jobban belesimult a közép-európai népek közösségébe? A kérdések alaposabb vizsgálatokat kívánnak, mert a téma régen, jóformán a végvári rendszer kialakulása óta úgyszólván napirenden van, s ma különösen íróért kiált. Csak néhány példát idézhetek. Méltón a hely szelleméhez elevenítsük fel Christian Schesaeus Eger vár védelméről szóló kiseposzát. Talán még emlékezünk rá, hogy első vártörténeti tanácskozásunkon, 1982-ben a művet méltató CSIFFARY Gergely megállapította: Schaeus a klasszikus eposzokra jellemző bevezetőjében utal arra, hogy a sikeres várvédelem, nemcsak országos, hanem — és ez most a lényeg - közép-európai jelentőségű esemény volt. Kicsit előbbre lépve az időben vegyük kézbe Bocatius János híres börtönnaplóját, az Olimpias Carceraria-1. Vessük össze többi irományaival. Mindmáig egyedülálló tudósításával a török Budán élő és pusztuló magyarokról - elkönyvelhetnénk az első kisebbségvédelmi gondolatnak is. Vagy tegyük prágai börtönólményei mellé diplomáciai küldetéseinek forrásait a Bocskai-felkelés idején, levelezését wittenbergi, boroszlói, prágai baráti körével, latin verseivel, más írásaival és műveivel és tegyük fel a kérdést : vajon a humanista költő, aki latin versek és német levelek sokaságában ismertette meg Európával a magyar végvárak harcait, kié? Anyja szbor, német földről telepedett át a 15 éves háború küszöbén a Mohács utáni idők egyik újabb, nagy válságát élő Magyarországra, kassai bíró, ő szervezte meg a város védelmét, s úgy halt meg mint Bethlen Gábor történetírója. Vajon kié, szboroké, a németeké, vagy a magyaroké? Mert az akkori Magyarországot vallotta hazájának? Kizárólagosan egyikó sem és mindegyiké. Bocatius több nemzet közös kulturális képzetében, Közép-Európa hullámhosszán élte meg vagy érezte hitelesnek a végvári harcok történelmi jelentőségét. Más körülmények között, de számomra a végvár és Közép-Európa összetartozásának tudatát a politikai kultúra legjobb színvonalán az az emlékirat fejezi ki, melyet a magyar főméltóságviselők adtak be a grazi tanácsko7
