Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Tóth István György : Karddal szerzett és piacon vett armálisok : a végváriak útjai a nemességbe a 18. század elején
mondván: E’ most az armális!”7 Szintén csak szabados volt, nem pedig nemes a 70 éves Kecskeméti György, valószínűleg ezért tartotta fontosnak 1724-ben, hogy kihangsúlyozza; „abban az üdőben (azaz a 17. században) nemes levéllel nem sokat gondoltak”, bár saját vallomása azután ellentmondott ennek, hiszen, mint előadta, a szóban forgó nagyvázsonyi nemes a töröktől félve Sopron vármegyébe menekítette armálisát.8 Egy másik 74 éves szabados Alsópáhokon 1744-ben ugyancsak úgy emlékezett vissza a 17. század végére, mint a régi szép időkre; „Látta a tanú armálisát Pap familiáknak, de azon üdőkben nem volt külömbözősége nemességnek parasztságtul, böcsössebb lévén a fegyver viselés”.9 Mikor a törökök felverték Somló várát, a Lázár família armálisa is elveszett. A család egyik tagja felkereste ebben az ügyben a szentgyörgyvári rokonokat, „mondotta nékik, hogy tudakozódnának a megírt várbul elveszett armálisok felől, mely szavaira megütötték szegeiken lévő fegyvereiket, mondván, édes bátyám, vagyon nékünk armálisunk, mellyet a mi fölsé- ges császárunk adott és fizet, megelégszünk ezzel”, ti. a kardjukkal, átvitt értelemben pedig a királyi végvári katona státuszával.10 Fábián István Komárom várában „iratos praesidiárius” (névjegyzékbe felvett végvári katona) volt, emlékeztek vissza 1717-ben, „úgy is azon sziny alatt szabados életet élt és viselt, és armálisoknak kinyomozásában nem szorgalmatoskodott”. Amikor pedig ezért megrótták, „csak azt felelte, semmi szüksége az privilégiumra, úgyis a kard oldalán lévén (minthogy iratos katona volt akkor), az volt néki privilégiuma”.11 Szinte szó szerint ugyanúgy felelt Szacs Adám egy boncsodföldi nemesnek: „Adám, miért nem keresed nemességed, - korholta az őt, —, te is ollan nemes ember volnál, mint én! Arra felelte, bátyám uram, úgyis nemes ember vagyok, megütvén kardját, ezen okbul, hogy katonálkodtak” - tette hozzá a gesztust magyarázva a tanú. A 17. század végének hullámzó, felfordult, cseppfolyós társadalmában, ebben a „háborgó világban”, nem volt feltétlenül szükség a nemeslevélre. A 18. század derekán azonban már a korábbi elmosódott határvonalak helyén világos választófalak húzódtak az egyes társadalmi rétegek között - a kardját oly öntudatosan megütő katona fia, a veszprémi püspök zalaegerszegi tiszttartója 1740-ben már lázasan gyűjtötte a tanúkat, hogy elismertesse fontossá vált nemesi rangját.12 A jogi fikció szerint a vitéz katonát a király szolgálatai jutalmául kiemeli a parasztok sorából, megnemesíti, és az ő fiági leszármazottai — ha a család ki nem hal - ősük bátorságának jutalmát az idők végezetéig élvezhetik. Igaz, a 17. században a nemesleveleket nem mindig levágott török fejekért, hanem sokszor a királynak és a jobbágyát elengedő földesúrnak leszámolt csengő aranyakért osztották. A fikció másik része sem felelt meg azonban a valóságnak: az egyenesági leszármazást a régen élt őstől akkor lehetett volna minden kétséget kizáróan igazolni, ha a nemzedékről nemzedékre való leszármazás kimutatásához rendelkezésre álltak volna az anyakönyvek, genealógiák, írott családfák, és ha a nemeslevélbe foglalt dicső ős vezetéknevét a kései dédunokák változatlanul megőrizték volna. A jórészt még szóbeliségben élő, társadalom azonban egyik feltételnek sem tudott megfelelni. Csak szóbeli hagyomány örökítette át a nemes családok genealógiáját, és a nemesség bizonyításának mechanizmusa elakadt a vezetéknevek megváltozása miatt is, amely szintén egyenes következménye volt az írásbeliség fejletlenségének. Ebben a zömében még anyakönyv nélküli világban a vezetéknevek gyakran változtak, még ha hiteles volt is valakinek leszármazása az armálist szerző őstől, nagy valószínűséggel nem azt a vezetéknevet viselte, amely a királyi oklevélen arany betűkkel csillogott. 47
