Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Czigány István: Regularitás vagy gerillaháború (Gondolatok a magyar hadügyi fejlődés kérdéseihez
pot, ha indukált is némi gazdasági konjunktúrát, de általánosságban mégis kizsigerelte az ország gazdaságát, lehetetlenné téve a nagyobb arányú tőkefelhalmozást. Emellett a 17. század első évtizedétől kezdődően a mezőgazdasági export drasztikus beszűkülése miatt egyre fokozódó válsággal küzdött a magyarországi gazdasági élet, mely párosulva az igen szerény tőkeerővel valamint a fejletlen monetáris rendszerrel, nem tette lehetővé, hogy egy modern hadsereg kiépítésének alapja legyen.2 Miután pedig a magyar királyság a közös uralkodó révén a 16. század második harmadától fogva egyre erősebb szálakkal kötődött a Habsburg kirodalom- hoz, gyakorlatilag annak részévé vált, a magyarországi katonaság de facto a császári haderő keretei között folytatta törökellenes harcát. Ha a korabeli élvonal katonaságához hasonlítjuk a magyarországi fegyveres erőt, akkor elmondhatjuk, hogy az a 17. században és a 18. század első évtizedében, általában^ messze elmaradt a nyugat-európai hadügyi fejlődés követelményeiről. Ám paradox módon mégis e csekély harcászati állóképességgel rendelkező, zömében avult és hiányos fegyverzetű, elsősorban könnyűlovas csapatok, akik úgymond a „hadügyi forradalom” perifériájára szorultak, a 17. század utolsó évtizedeitől kezdődően fokozatosan felértékelődnek. Ugyanis a zömében könnyű- és félnehéz lovasságból álló oszmán seregekkel vívott évtizedes küzdelemben a könnyűlovasság szerepe megnövekedett, harcászata tökéletesedett, minőségileg magasabb szintre emelkedett. A magyar könnyűlovasság, a huszárság szinte mesteri fokra fejlesztette az ún. „aprólék” harcmodort, a rajtaütés, a lesvetés taktikáját. A lovasság jelentőségét sokan felismerték, így Zrínyi Miklós is, aki szerint négy érv is szól amellett, hogy a lovasság száma meghaladja a gyalogosokét : „Tudom hogy lesz ollyan aki talám megveti ezt az én tanácsomat ez iránt, hogy a lovast többnek mondanám a gyalognál, holott a gyalog az ereje a hadakozásnak, ő veszi, ő tartja a várakat, sanczokat, és jobbára őrajta fordul meg minden operatio. Ügy vagyon, és is megvallom mind ezeket, és a gyalogság hadban a valóság, és a mint a régi generálisok mondták, a gyalogság keze a lovasság lába a hadakozásnak; de én azért mondám, ha békességes idő vola mint eddig, akkor nincs várszállás, nincs valami más nagy ütközet, hanem csak rablás, csataképpen való meglopás és pusztítás, akinek a gyalogságot nem opponálhatnánk mindenfelé, hanem a lovast hamar elküldhetnénk, valahová szükség volna. Másodszor azt mondom, a töröknek is az ő ereje, mely az végekben vagyon, lovasból áll, és arra kell czéloznunk hogy annak ellene állhassunk. Harmadszor: az ország hosszú s kesekeny, a gyalog, lehetetlen dolog, mindenütt occurál- hasson. Negyedszer: Magyarország jobbára mezőség, gyalog a mezőn nem subsistálhat a könnyű lovas ellen még most, míg jobban rendben nem hozzuk magunkat.”3 Bár Zrínyi okfejtése elsősorban a magyar hadszíntéren szerzett tapasztalatokból indult ki, mégis a század utolsó évtizedeiben a császári hadvezérek is egyre inkább felismerték a könnyűlovasság növekvő jelentőségét. Bádeni Lajos őrgróf, aki a magyar huszárság erényeiről a törökelleni visszafoglaló háborúban számos alkalommal meggyőződött, 1692-ben csak azzal a feltétellel vállalta el a rajnai hadsereg főparancsnoki posztját, ha tízezer magyar huszárt vihet magával.4 Bádeni Lajos mellett Lotharingiai Károly is nagyra értékelte a magyar lovasok harci erényeit, s még a magyarok iránti elfogultsággal aligha vádolható Antonio Caraffa sem fukarkodott a magyarországi lovasok dicséretével.5 A könnyűlovasság felértékelődése lényegében éppen annak a „hadügyi forradalom” eredményének köszönhető, melynek következtében a magyar- országi hadügy e fejlődés perifériájára, de úgy is fogalmazhatnánk, hogy a 26
