Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Nagy László: „ Álmodjunk harcot szegényi magunknak..." (Végvári vitézek - szegénylegények 1699-1703 között
napos termelőtevékenységből való kiszakadás, a máról holnapra élés, a lót- és vagyoni bizonytalanság vállalásán túl a „különbség” érzete is jellemezte, valamint az eltökéltség a választott harc végsőkig vívása mellett. Ezt érezte meg ős tette magáévá Ady és emiatt lehet századokkal későbben írt kuruc verseit szinte kortörténeti dokumentumokként kezelni; legalábbis a végvári vitézek - szegénylegények lelki szövetének vizsgálatánál.5 Az alapkérdés első felére - nevezetesen arra, hogy kikből kerülhettek ki a szegónyi maguknak harcot álmodó bujdosók 1699-1703 között — részben már megkaptuk a választ. Hozzáfűzhetjük még ehhez, hogy ezeknek a „kallódó emberek”-nek a fölszaporodása már a békekötés előtt megkezdődött. Ahogyan húzódott déli irányba a törökelleni frontvonal, úgy vált egyre több korábbi végvár hadászatilag fölöslegessé. Látszólag ennek következményeként alighogy aláírták a karlócai békekötést, megjelent I. Lipót császár és magyar király rendelete a magyar végvári katonaság elbocsájtá- sáról. A felületes szemlélőnek könnyen úgy tűnhet, hogy kizárólag a török hódoltság fölszámolása szülte ezt a rendelkezést. Ám ha egy pillantást vetünk az 1699-es határokat rögzítő térképre, azonnal elénk tárul, hogy az országnak a török elleni védelemre továbbra is szüksége volt. Csak nem a régi területen, hanem attól jóval délre. Hiszen éppen ennek a védelemnek az ellátására állította föl a bécsi udvar az öt határőrkerületet. Ennek a váraiban azonban már nem volt helye a „végvárak és kastélyok vitézlő népének”, már nem bízott bennük a bécsi kormányzat. Ha jól meggondoljuk, ez a bizalomhiány nem is tekinthető egészen megalapozatlannak. Hiszen a helyükbe került, nagyrészt délszláv etnikumú „granicsárok” sokkal több és szorosabb szállal kötődtek a Habsburg-hatalomhoz, mint a magyar végvári katonák, akik már régóta elsősorban a bécsi udvarral időnként szembeforduló magyar nagybirtokosokhoz igazodtak.6 Ennek az elismerése természetesen nem azt jelenti, hogy helyeselnénk a bécsi udvar magyar végváriakat sújtó intézkedését, vagy mentegetni akarnánk azt. Csupán tárgyilagosan próbáljuk megkeresni egy első pillanatra érthetetlennek tetsző intézkedés okait. Lényegében hasonló indokok tették földönfutókká a bihari hajdúvárosok korábban privilegizált, s a 17. századi kuruc harcokba ugyancsak belebonyolódó népét és a korábban a végvárak körül tanyázó, s gyakran „sákmánra” felfogadott szabadhajdúkat.7 A karlócai békekötést követően több - nagyrészt korábban végvári katona - thökölyánus emigráns hazatért a török uralom alól felszabadult magyar királyságba és Erdélybe. Ám az itthon maradottakhoz hasonlóan közülük is csupán kevesek tudtak beilleszkedni a kialakuló új gazdasági, társadalmi és politikai rendbe. Többségük csatlakozott az itthon maradt elbocsájtott végváriakhoz és más ,,szegénylegények”-hez. Soraikat tovább bővítették a megnövekedett földesúri és állami terhek viselését tovább tűrni nem tudó, de még a harcitudományok elsajátítására kész és képes szökött jobbágyok, városi iparoslegények, elűzött protestáns „deákok”, tönkrement, földönfutóvá vált, egykorú jussaikat igazolni vagy a „fegyverválságot” megfizetni nem tudó kisnemesek, és a bihari hajdúvárosok lakói. A hangadók kétségtelenül az egykori végváriak voltak, akik a török kiűzése után még reménytelenebbnek ítélték helyzetüket, mint az 1670-es elbukott felkelést követő retorziók idején.8 Azzal kapcsolatban, hogy e heterogén összetételű „kallódó” tömegben miért a végváriak képezték a meghatározó, a hangadó csoportot, több okot is fölhozhatunk. így a történelmi hagyományokat, hiszen a magyar végvárak hadinépe nemcsak a 16. századi törökellenes háborúkban játszott meghatározó szerepet, de a 17. századi Habsburg-ellenes harcokban 16
