Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
B. Várkonyi Ágnes: Végvár és Közép-Európa
régió keleti térségein gyakori lett a pozitív és negatív előjelek váltogatása, a történelmi operett, a dolgok neveinek megváltoztatása. Munkácson, amikor elfoglalták a várat, a bástyák nevét azonnal átkeresztelték az uralkodó, ifjú király és a várat megvevő generális Caraffa neveire. Vizsgálatom célja eleve kizárja, hogy akárcsak érintsem is a régi vitát. Ismeretes, SZEKEŰ Gyula a múltat konzerváló világnak tekintette a végvári társadalmat. Ezzel szemben az elmúlt évtizedek magyar történetírása kizárólagos értékmérőnek a haladás fogalmát tekintette, olymódon, hogy ezt tetszés szerint hol a fegyveres harccal, hol a hős-képzettel, hol a szabad paraszti fejlődéssel, hol a magyar rendiséget bontó erőkkel azonosította. S mivel régi évszázadaink története meglehetősen háttérbe szorult, minderre kevesebb kutató, utánpótlás, pénz, kutatási, kiadási, terjedelmi lehetőség jutott. Ez ,,a haladás-képzet” többnyire a 20. századból, vagy egyenesen aktuálpolitikai megfogalmazásokkal vetítődött vissza, s így történetietlen képzet volt, s a vele összekapcsolt végvár fogalma is ellaposodott, leegyszerűsödött, elvesztette valóságos történelmi tartalmát. Történelmünk valósághű értelmezését elfedő szürke panel-kategóriák számát szaporította. Előadásom tehát nem több, mint a magyarországi végvárakat a közép-európai térségbe bekötő utak, kapcsolatrendszerek rekonstrukciós kísérlete. Földrajzi régióban gondolkozva Közép-Európáról vajon hol vonjuk meg a magyarországi végváraknak, mint típusnak, térbeli határait? Tudjuk, a végvárvonal északra és déli irányban egyaránt meghosszabbítható. A körzővel megvont egység - északkeleten talán Huszt, vagy Munkács, nyugaton, délnyugaton Ozaly, Károlyváros tájékozódási pontjaival - nagyobb térség várrendszerének szerkezetébe illeszkedik. Hasonlóan zavarba- ejtő parttalanság jellemezné vizsgálatainkat akkor is, ha globálisan a több, mint ezeréves történeti folyamatban keresnénk a támpontokat a római castrumoktól, a középkori öregtornyok, őrtornyok, híderőssógek, templomerődök, körfalakkal, kaputornyokkal ellátott várak között. Könnyebb lenne a dolgunk, ha már elkészült volna Magyarország történeti atlasza, benne a 16—17—18. századi végvárak, határsáncok nemzetközi vonzás- körzetével. Honnan jött ide a várépítészeti technika, a fegyver, a tisztikar és a közkatonaság, az életet megszervező tudás, a pénz, a szokásrend, az életmód, az önfenntartó szociális fegyelem, az ének, a zene, a könyvek, imák, gyerekjátékok és temetési szokások? A várakba összefutó sugarak érdekes vonzáskörzetet rajzolnak majd elénk: a kisebb tájegységek, országos egységbe illeszkednek, ez azonban északkeleten Lengyelországba, nyugaton Morvaországba, Csehországba, ausztriai és német területekre, délnyugaton Velencébe, Kréta szigetére Kandia várába nyitó kapukkal alkot újabb egymást metsző köröket. Összességében ki fog rajzolódni előttünk a közép-európai régió széles, egész Európát bekerítő holdudvarával együtt. Ha azt vizsgáljuk, hol a végvárak helye az újkor születésének hosszúra nyúlt, mert legalább két évszázados pillanatában, hasonló felismerésre juthatunk. A nemzetközi vizsgálatok szóhasználatával élve az újkor születése nem más, mint megújulókészség, alkalmazkodóképesség, minőségi váltás a személyiség felelősségtudata, új formák, új kapcsolatrendszerek, új technikák, államberendezkedések kialakítása. A reformáció, majd az ellenreformáció a katolikus reform végvárakbeli megjelenése, hatása, képzetrendszere ma már gazdag irodalom alapján tanulmányozható. Hadd utaljak korban vissza az időtudat átalakulásának már két évvel ezelőtt tárgyalt nagy kérdéskörére. A felfedezés, hogy miként váltott át a szakrális és agrár idő-tudat a kalmárok idejévé, majd a változásoktól 10
