Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Pálmány Béla: A nógrádi várak újratelepítése és a vitézlő rend sorsa (1690-1705)

Hatvanba költözött.10 Magában Szécsényben 1664 és 1683 között kizárólag muzulmánok éltek, megbízható adatok szerint Szécsény szandzsákszékhely funkcióját visszanyert szultáni végvárát 560 szpáhi és 500-800 janicsár védelmezte, további 50 müsztahfiz Buják, 20-30 pedig Hollókő kis várában szolgált. Szécsényben sok félkatonai életmódot folytató rabló martalóc is lakott, de számukat csak becsülni lehet legalább 1500-2000 főre. Ezek a törökök 1683. november 10-én, magukat megadva, Sobieski János király védlevele mellett elhagyták Szécsényt, továbbá Hollókőt és - ideiglenesen - Bujákot is. Az elég jó állapotban elfoglalt, a muzulmánok által korábban jól megerősített végházba betelepített Somkrefeld commendans által parancsnokolt németek és Disznóssy-Horváthy Ferenc 300 magyar hajdúja a pestis miatt 1684 közepe táján hagyta el a veszélyessé vált erősséget, majd felrobbantotta, felgyújtotta a várfalakat, palánkokat. Füleken 1682-ig három vármegye nemessége, legalább 33-35 birtokos família, Heves és Külső-Szolnok, Pest-Pilis-Solt, valamint Nógrád vármegyék közgyűlései és bírói, adószedői apparátusa, öt céhes társulat, fontos ferences kolostor működött, és nagyszámú „érdemes polgár” - vagyis földet, szőlőt művelő, állatokat tenyésztő - paraszt lakott. 1682-ben a kurucok által ostromolt praesidium védőrségét - akik között legfeljebb 300 huszár és 200 gyalogos lehetett „iratos katona” - összességében 2000 főre becsülték a korabeli krónikások.11 Ez a tömeg a vár feladása és teljes lerombolása, 1682. szeptember 10. után a két közeli nagyobb településre, Losoncra, a szabadalmas mezővárosba és a nógrádi főispánok, a Forgách grófok megerősített várkastélya, Gács alatt kiépült magánföldesúri hajdúkiváltságokat élvező oppidumába költözött.

Balassagyarmat 1664 és 1690 között „totaliter desertum oppidum” volt. (A szakirodalomban régóta idézett 1671-es telepítőlevél alapján valójában nem népesült be a törökök által 1663-ban elfoglalt, de silány palánkjai miatt helyreállításra nem érdemesült praesidium és a falain kívül fekvő, de 1648-ban megsemmisült civilek lakta oppidum).12 Végül Nógrád vára 1663 és 1685 között jelentős török szandzsákszékhelyként játszott szerepet: itt is kizárólag muzulmánok laktak - itt volt parancsnok az utolsó években a híres Csonka bég. 1685-től 1688 végéig azonban Nógrád is üresen, romosán állt.

Ebben a helyzetben kezdődött meg az újratelepítés. Kohárynak és öccsei- nek számos bizalmas embere volt: közülük is kiemelkedett a szolgálatába még 1670-es években szegődött friss nemes ügyvéd, Dúl Mihály (1651-1705), valamint a "lőcsei fehér asszony”, Géczy Mária férjeként jól ismert Korponay János és mások, Vajszár István, a libertinus Bárány János, a ferences szerzetes Bárkányi János is. Utóbbi páter - rendtartománya megbízásából - Gyöngyösről indult Szécsénybe, ahol a vár és a templom helyén csak romokat és bozóttengert talált. A közeli Halásziban szállt meg, ahonnan magyar nyelvű meghívóleveleket (invitatorias) írt a falvakba „könnyesen buzdítva mindenkit, hogy Szent Máté evangélista napjára (azaz szeptember 21-ére - PB) jöjjenek össze elpusztult kolostorukhoz”. És valóban, a jelzett napon „csapatonként jött elő a különböző és messze fekvő tájakról a nép és kitörő lelkesedéssel örült az Úrban”.13

A ferenceseknek, a szigorú szabályaik szerint koldulásból élő, a mezővá98