Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Szabó Jolán: Heves megye falvai a visszafoglaló háború korában

gyott. A második (mátrai) járáshoz 33 települést sorolnak, ami 26 1/4 portát tesz ki, s teljesen elpusztultnak tüntetik fel („totaliter ruinatus et desolatus in tantum, ut ne unica quidem quarta porta supersit”). A harmadik 19 faluból és 20 portából álló járás szintén elhagyott és megégett, lakossága szétszóródott („in tantum desolatus combutus misera plebs hinc inde dispersa ut nec unicam portám habeat”). A negyedik járás (tiszántúli) portaszáma 28 7/8, a települések száma 45. Az összeíró itt nem ad jellemzést, valószínű azért, mert nem volt személyesen ebben a távoli járásban, így a pusztulás mértékét itt nem ismerjük. Hogy ez itt is bekövetkezett, azt a vármegyei jegyzőkönyv egyik bejegyzése is mutatja, 1686 végén ebből a járásból 9 falut jelez elhagyottnak (possessiones desolatae).22 Emellett a települések száma és portaszám közötti arány is itt a legkedvezőtlenebb, ami szintén az előbbi megállapításunkat erősíti meg.

Az úrbéri és portális összeírások között csupán néhány év telt el, s ugyan más típusúak, így összevetésükre nincs is mód, azt azonban jól érzékeltetik, hogy 1686 végére a megye településeinek jelentős része elpusztult, pontosabban elhagyottá vált. A falvak pusztaként való megjelölése a forrásokban nem jelenti, és nem is jelentheti a lakosságnak az elpusztulását, sőt sok esetben még a termelésből való kiesést sem, amint azt Felnémet és Nagytálya példája mutatja, ez alatt a lakóhely hosszabb vagy rövidebb ideig való elhagyását kell értenünk. Hogy mi váltotta ki ezt a jelentős népmozgást, melyek voltak azok az okok és események, melyek a falvak elhagyásához vezettek, egyáltalán szá- molhatunk-e ilyen mértékű pusztulással, s nem csupán az összeíró tudatos, az adó csökkentésére irányuló szándékát rejtik a megjegyzések, ezt vizsgáljuk a következőkben.

Az 1683-ban meginduló háború jelentősen megnövelte a megye lakosságára háruló adóterhet. Súlyosbította a helyzetet, hogy a töröktől még vissza nem foglalt területen továbbra is fennállt a kettős adóztatás rendszere, így nem csupán a magyar részre, hanem a töröknek is fizetni kellett.21 S az adó behajtása sem volt erőszaktól mentes. 1683-ban a vármegyére kivetett portio ügyében Caraffához küldött Bulyovszky Ferenc nótáriusnak „tizenkét napig kemény árestomot” kellett elviselni, mert a megye nem tudott eleget tenni fizetési kötelezettségének.24 Megsokasodtak a falvakba küldött fenyegetések, s egyidejűleg az onnan küldött panaszlevelek. A lakosság pedig mivel többet teljesíteni nem tudott, az erőszak elől menekülve elhagyta lakóhelyét.

1698-ban az Árokszálláson élő viszneki lakosok vallják, hogy ők földesuruk tudtával és engedelmével az elviselhetetlen adóterhek miatt hagyták el falujukat, s költöztek az adómentes Jászságba.25 De nemcsak Visznek lakói, hanem a területtel határos más falvakból is itt kerestek maguknak menedéket. Az 1680-90-es években Csány, Vámosgyörk, Vécs, Zaránk lakói közül élnek sokan Árokszálláson.26

Az adó és más, a katonaság ellátásához tartozó terhek előli menekülés leginkább csak rövid ideig való távollétet jelent, a végleges elköltözés ritkább. Többnyire csak az adó behajtásának idejére költöznek el a faluból, mint azt a Gyöngyös környéki falvak példája mutatja. Gyöngyöspüspökinél már az 1682- es urbárium is megjegyzi a családfők felsorolása után, hogy „Ezek Győngyős87