Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
Szolnok elvesztésével az Alföld déli része felé is megszakadt a kapcsolata, sőt Váraddal is gyakorlatilag megszűnt a közvetlen összeköttetése. 1686 januárjában hiába engedték szabadon a törökök Thökölyt, a váradi baklövés jóvátehetetlennek bizonyult. Az, hogy a kitűnő kuruc könnyűlovasság zöme 1686-ban már a szövetséges seregeket erősítette, éppen a török várakra nézve volt katasztrofális: rajtaütésekkel nyugtalanították a várak környékét; az utánpótlási vonalakat elvághatták, a későbbi blokádoknál is meghatározó szerepet kaptak. Buda ostrománál a török felmentő hadak ellenében mondhatni kulcsszerepet játszottak. A Felvidék Habsburg-fennhatóság alá kerülése lehetővé tette, hogy a szövetséges sereg ott telelhessen. A gazdag városok és addig hadaktól viszonylag kevéssé háborgatott megyék pénze is a szövetséges hadakat erősítette. Thököly bukásával szabaddá vált a Habsburg-csapatok útja Erdély felé is, amit már 1685-86 telén kihasználtak: oda is beszállásoltak csapatokat. Igaz, hogy Erdély a beszállásolások és a különböző címeken kivetett adók ellen keményen tiltakozott, de erőforrásai lényegében az 1680-as évek második felétől egyértelműen a szövetséges hadak támogatását szolgálták. A Habsburg-politika rugalmatlansága, a felvidéki és erdélyi, ill. általában a magyar hadszíntéren mozgó szövetséges csapatok vezetői többségének hatalmaskodása, önkénye, harácsolása együttesen azt eredményezték, hogy a nemesség, a polgárság és a parasztság jelentős tömegei a szövetséges csapatokban és a Habsburg-hatalomban nem a felszabadítót, hanem az új elnyomót látták. Olyannyira, hogy paradox módon egyesek a török uralmat, ill. fennhatóságot sírták vissza. Ez a tény a törökök pozícióit erősítette. Hiszen egy, a szövetséges hadakkal katonailag aktívan együttműködő Erdély képes lett volna a tiszántúli kisebb török végvárakat elfoglalni, blokád alatt tartani a saját haderejével - minden külső segítség nélkül is — Váradot, Gyulát, Temesvárt. így a szövetséges fősereg a többi országrészre koncentrálhatta volna erejét. Mindez azt eredményezhette volna, hogy már 1690-re felszabadul a török alól az ország teljes területe, tehát Belgrád és Temesvár is. A politika és nem a hadsereg, a hadvezetés számlájára írható az, hogy 1699-ben, a békekötéskor Belgrád és az egész Temesköz török kézen maradt, s még csaknem két évtizedet kellett várni arra, hogy az egész ország felszabaduljon. Visszatérve 1686-ra, Buda bevétele után lavinaszerűen omlott össze a török védelmi vonal gerince. Ez esztendőtől kezdve a Duna vonalát a Dráva torkolatáig egyértelműen a szövetségesek birtokolták, csakúgy mint a Tiszát Szegedig, s a Dráva egész hosszát is. A török védelmi vonal részekre szakadt, utánpótlási vonalaik többségét elvágták. Legnehezebb helyzetben Eger volt, amelyet teljesen bekerítettek. A hozzá legközelebb eső török végvár (Várad) is legalább másfélszáz kilométerre feküdt, s oda is végig ellenséges területen keresztül vezetett az út. Nem véletlen, hogy 1687 decemberében - szabad elvonulás feltételével - Eger őrsége kénytelen volt megadni magát. Eger elfoglalása mondhatni modell értékű, ezért érdemes néhány mondatban a lényegét összefoglalni. A vár elszigetelése 1685 őszén kezdődött, amikor a szövetséges csapatok kezére került Szolnok és a hevesi palánk. 1686 januárja 179
