Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
Dárdát; Észak-Magyarországon Hatvant, az Alföldön Kalocsát. 1687-ben hagyták el Eger elővárát, Szarvaskőt. 2. Felszólításra feltétlen megadás: Kisebb erődítmények őrsége egyes esetekben bevárta, míg falai alá érkezik az ellenséges had. Akkor-látva az ellenállás reménytelenségét - adták meg magukat, többnyire feltétel nélkül, ami azt jelentette, hogy az őrség fogságba került. E típus példái 1683-ban Buják és Hollókő, 1688-ban Lugos és Sólymos. 3. Rajtaütés: Többször próbálkoztak a szövetséges seregek (elsősorban a mozgékony magyar könnyűlovasság felhasználásával) egy-egy erősség hirtelen megrohanásával. Gyula és Szeged esetében ez a módszer nem hozott sikert, 1685-ben viszont így került a szövetségesek kezére Arad, 1688-ban a Székesfehérvárhoz közel eső Csíkvár. 4. Lövetés után megadás: Egyes kisebb várak esetében nem került sor hosz- szasabb, módszeres ostromra, hanem elegendő volt, ha a szövetséges seregek tüzérsége megkezdte a falak lövetését. A törökök, nem bízva a tartós ellenállás sikerében - megegyezéssel - feladták a várat, s ebben az esetben - fegyvereiket helyben hagyva - ingóságaikkal elvonulhattak. Erre példa a Dunántúlon 1686- ban Simontornya, 1687-ben Csókakő és Palota, Észak-Magyarországon 1687- ben Sírok és Cserépvár. 5. Ostrom: Ha az előbbi pontokban említett típusú katonai megoldás nem következett be, került sor a módszeres ostromra (vagy a blokádra, esetleg a kettő kombinációjára). Az ostromok többségében a döntő roham előtt a törökök tárgyalást kezdeményeztek és megegyezéssel, a védők szabad (fegyvertelen) elvonulását kikötve feladták a várat. Ez a megoldás általában többé- kevésbé mind a győztes, mind a vesztes fél számára adott helyzetben kölcsönösen előnyös megoldás volt. Erre példa 1683-ban Esztergom, Visegrád és Szé- csény, 1685-ben Szarvas, 1686-ban Pécs, Siklós és Szeged, 1688-ban Lippa, Karánsebes stb. Más esetekben a védősereg mindvégig kitartott, és csak véres harc árán, rohammal lehetett kézre keríteni a várat. Erre példa 1684-ben Visegrád és 1685-ben Érsekújvár, 1686-ban Buda, 1688-ban Belgrád. E kis szám jól érzékelteti a török katonai ellenállás elszántságának mértékét. 6. Ostrom és blokád: A túlságosan is elhúzódó blokád lerövidítését szolgálta a nyílt ostrommal való kombinálás. Erre egyedüli példa - tudomásunk szerint - Várad, amely még így is csak 1692-ben került a szövetségesek kezére. 7. Blokád: A vár körülzárása a „legkényelmesebb” megoldás, a hadsereg számára minimális emberveszteséggel jár, nem kell nagy munkával ostrommú- veket kiépíteni, nehéz ágyúkat és nagy mennyiségű lőszert szállítani, viszont a vár környékének szükségszerű pusztulásával jár. A jelentős magyarországi török várak többsége blokád útján került a szövetséges hadak kezére: 1687-ben Eger, 1688-ban Székesfehérvár, 1689-ben Szigetvár, 1690-ben Kanizsa, végül 1695-ben Gyula. Természetesen az előbbiekben nem valamennyi magyarországi török végvárat (bár eredetileg ezt szerettük volna) soroltuk elfoglalásuk módja alapján típusokba. Ennek oka egyszerűen az, hogy a szakirodalomban elsősorban a kisebb várak (de nemcsak azok!) visszafoglalásának körülményei ellentmondásosan, illetve nem egyértelműen vannak leírva. Főleg a délvidéki várak 174
