Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
Olyan kiélezett katonai helyzetben, amelyben 1683-1699 között volt az oszmán birodalom, amikor a Habsburg-birodalom, Velence, Lengyelország és Oroszország egyszerre támadta, a hadvezérek személyes felelősségének szélsőséges felfogása egyértelműen károsan éreztette hatását. Nemcsak a török elitalakulatok, hanem a hadsereg törzstiszti kara is ily rövid idő alatt pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. Ez a tény természetesen csak egyik összetevője a török katonai vereség okainak s nem kizárólagos oka. Az 1680-as évek középső harmadában - csaknem két évtizedes békés időszakkal a háta mögött - a török végvárrendszer teljességgel felkészületlen volt olyan nagyszabású ellentámadásra, mint amilyen bekövetkezett. A magyarországi védővonal őrségének összlétszáma az eddig közzétett 17. századi török zsoldlajstromok szerint csökkenő tendenciájú. Sajnos éppen az 1664 utáni évtizedek adatai hiányoznak. A felszabadító háború idején ismertté vált adatok azonban arra utalnak, hogy túlzott az a becslés, amely 50-70 ezer törökkel számol. Az 50 ezer még felső értéknek is magas. A 30-40 ezres szám a valósághoz közelebb állónak látszik. 1683-84-ben mintegy hatvan lehetett a török végvárak száma Magyarországon. Többezres őrsége csak a vilajet (pasalik) székhelyeknek (Buda, Kanizsa, Eger, Várad, Temesvár) lehetett. Egy-két ezres nagyságrendű ezeken kívül minden bizonnyal Szigetvár, Székes- fehérvár, Gyula, Szeged, Belgrád őrsége. A többi erősség őrséglétszáma 5-600 körül mozoghatott, a kisebb palánkokban olykor az egy-két százat is alig érhette el.2fl A szakirodalom alaposan elemezte a török katonaság átalakulását a 17. század második felében. A nyugati zsoldosoknál alacsonyabb pszichikai álló- képesség, a harci fegyelem alacsonyabb szintje jellemezte.27 Köztörök katonai dinasztiák alakultak ki, akik közül a fegyverforgatás mellett-s részben helyett - egyre többen foglalkoztak adóbérlettel, iparűzéssel, kereskedelemmel, kisgazdaságukkal. Azaz röviden: a végvári katonaság egyre inkább elpolgárosodott. De a magyar végvidékek őrsége a katonai jelleget még így is sokkal inkább megőrizte, mint a birodalom belsejében szolgálók.28 A felszabadító háborúk idején már természetesnek számított, hogy a janicsárok is családot alapítottak. A katona családja számára a létfenntartást a családfő fegyveres szolgálata, ill. egyéb - az előbbiekben említett - polgári tevékenysége jelentette. Érthető, hogy ameddig lehetett, sőt az „ésszerűség” határain túl is kitartott a család az ostromlott várban. A polgári lakosság biztonságos elhelyezése, élelmezése nem kis terhet róhatott a védelem vezetésére. Blokád esetén katonai szempontból a lehető legkárosabb volt minden olyan személy, aki fegyverforgatásra alkalmatlan volt. Nem véletlen, hogy minden blokád alá vett török várból egyre sűrűbb áradatban megindultak kifelé a menekülő polgári személyek (ezt a mozgást a körülzáró csapatok általában nem akadályozták). De még általában így is százakra tehető a végsőkig kitartó polgári lakosság, feltehetően a katonák szűkebb családtagjai elsősorban). A polgári lakosságnak a katonákénál szükségszerűen kisebb tűrőképessége az őrség kitartását pszichikailag feltétlenül károsan befolyásolhatta. Etetésük pedig annyit jelentett, hogy esetenként akár hónapokkal megrövidíthette az ellenállás lehetőségét. Ez a tény sem az ostromlottak, sem az ost170
