Lengyel László (szerk.): Devóció és dekoráció - 18. és 19. századi korolstormunkák Magyarországon - Studia Agriensia 7. (Eger, 1987)

Galavics Géza: Előszó II. Elhangzott a Devóció és dekoráció című kiállítás megnyitóján, Sárospatak, 1985. márc. 10.

ELŐSZŐ II.

Amikor 1688-ban Kőrössy György pataki tiszttartó, lajstromot készít Rákóczi Ferenc ésjúlianna, „az Méltóságos Rákóczi Árvák Munkácsban megmaradót és ide Patakra hozatot köntös és más portékákrul” címmel, szerepel a leltárban „Két fekete rámájú kép, Apácza munka, öveggel borítottak, Sz. Borbála mindenik’ megnevezéssel két műtárgy is. II. Rákóczi Ferenc nevelője pontosan írta le a két „portékát”. Nem templomi használatra szánt, egyházi témájú művek voltak, kép-szerűen elkészítve, üveggel fedett ráma fogta őket egybe, s elkészítési módjuk oly jellegzetes volt, hogy készítőik is megnevezhetők voltak: apáczák kezemunkájaként születtek.

Olyan típusú művek tehát, amelyeket „Devóció és dekoráció” címmel e kiállítás létrehozói ma elébünk tárnak. Az azonos kézdőhangokkal szépen alliteráló cím, Devóció és dekoráció, — minek is tagadnánk — kissé talányos, noha pontos és a lényeget fejezi ki. E szópárból az áhítat, ájtatosság, tisztelet jelentésű latin devotio tűnt el rég a magyar szóhasználatból, anélkül, hogy helyére azonos jelentésű magyar szó került volna. Pedig a „devotio moderna”, azaz egy újfajta áhítat, az európai kultúra egyik jelentős fordulópontjánál meghatározó szerepet játszott. Akkor, amikor a 14. századtól a vallásos irodalom és képzőművészet az ember belső érzésvilágának addig ismert, új tartományait érte el, s e belső világ felfedezésével merészen új utakat nyitott az emberi önismeret korunkig érő folyamatában.

E változásban akkor igen fontos szerep jutott a képzőművészetnek, amely Krisztus kínszenvedésének és Mária fájdalmának minél teljesebben átélt bemutatásával, elmélyítette ezt a folyamatot, s hitelét adta az érzelmi kifejezés szabadabb áradásának. Elsősorban ez hozta meg a magánáj- tatosság céljait szolgáló grafikai ábrázolások hallatlan népszerűségét, amelyet Dürer és kortársai magas művészi színvonalon elégítettek ki.

A magyarországi művészetben ennek a késő-középkori újfajta szemléletnek inkább csak monumentális megjelenési formáit ismerjük. S amikor a magánájtatosságnak, a devotio e sajátos formájának szolgálatában, nálunk is nagyszámú művészeti alkotás születik, az már a reformáció utáni kor, amikor a devotio fogalma és tartalma jelentős mértékben átalakult. A Sárospataki Képtár kiállítása ezt a periódust mutatja be. Az elrendezés tematikus csoportjai pontosan érzékeltetik a változást azáltal, hogy kiemelik a katakomba-szentek kultuszát, az öltöztethető Máriák különböző vál12