Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Nagy László: A 17. századi végvári katonaság erkölcsi-politikai arculata
Nagy László A 17. SZÁZADI VÉGVÁRI KATONASÁG ERKÖLCSI-POLITIKAI ARCULATA A 17. századi magyar végvári katonaság történeti szerepe a török és a Habsburg-ellenes küzdelmekben meglehetősen eltérő értékeléseket szült mind a kortársi közvéleményben, mind az utókor történeti és hadtörténeti irodalmában.1 Az időszabta korlátok nem teszik lehetővé, hogy hosszan idézzünk az egykorúak véleményeiből, ezért inkább azokra az ellentmondásokra szeretnénk utalni, amelyek az utókor ítéletében találhatók: nem is mindig különböző szerzők, hanem olykor még egy ugyanazon szerző esetében is. Szóljunk talán legelőször arról, aki nemcsak nagy szorgalommal, hanem oly nagy szeretettel is „búvárlotta” a „végek és kastélyok vitézlő népé”-nek e korabeli életét: Takáts Sándorról. Az a kép, amelyet munkáiból kapunk, szintén nem nélkülöz bizonyos ellentmondásokat. Mert amíg egyik művében állást foglal amellett, hogy a 17. századi végvárakban a régi lelkesedés helyett inkább „a nyomorúság és a bánat ütött tanyát”, s a végházakból időnként kijövő katonák nem vitézi próbára jártak, hanem zsákmányolni2 — más munkájában ugyanezt a hadinépet a korszak döntő politikai és katonai tényezőjének minősítette. Azt írta róluk, hogy a „nemzeti fölkelések” sikere mindig a végváriakon múlott, sőt maguknak a felkeléseknek egyik fő oka is e katonaság sérelme, elkeseredettsége volt. A végbeliek kiemelkedő jelentőségét abban látta, hogy ők, valamint a soraikból kivált szabad hajdúk alkották azt a „rendes katonaságot”, amely nélkül a császáriak ellen nem lehetett sikeresen hadakozni.3 Takáts Sándorral ellentétben Szekfű Gyula egyértelműen negatívan értékelte a 17. századi magyar végbelieket, amikor ezeket írta róluk: „X végvári dicsőség utolsó foszlányai is leszakadoznak e pusztulásnak kitett, mindenkitől elhagyott katonákról, Balassi Bálint társainak friss harcikedve már emlékezetben sem él többé, s a rendi alkotmány kifejlődése egybeesik a magyar hadiszellem, a magyar vitézség váratlan lehanyatlásával.” (Kiemelés itt és a továbbiakban tőlem: N. L.) E jelenség fő okát a végváriak között elharapózott fegyelmezetlenségben jelölte meg.4 Jóllehet Szekfű alapvetően negatív értékítéletét számos 17. századi vezető politikus és katona véleményével lehetne alátámasztani, a korszak hadtörténetének tüzetesebb tanulmányozása mégis arról győz meg bennünket, 87
