Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)

Praznovszky Mihály: Nemesi magatartásformák a török kiűzésének idején

Nevezhető-e végül is tipikusnak Balassa Imre hányatott élete? Talán annak nem, de hogy nem egyedi példával állunk szemközt, az is kétségtelen tény. A korszak nemességének többsége ha formátumban, nagyságrendben nem is tudta követni Balassa évtizedes manővereit, szűkebb környezetében, világa lehetőségében minden bizonnyal megcselekedte azt. Előtte állt a Balassa szemléletes példája s joggal érezhette, kiváltságlevele jóvoltából számára is van lehetőség birtoka ilyeténi gyarapítására, jószágai növelésére, pénzecskéje szaporítására. Bizonytalan közállapotok, gyakorta forduló játszi szerencse, a központi hatalom érezhető gyengesége mind hozzájárultak ahhoz, hogy a rendi anarchia nyilvánvaló jelei bontakozzanak ki Magyarországon.

S ez oly annyira általános elfogadott nemesi magatartásmód lett, hogy egyszerűen nem is érzékelték ennek morális, a nemzetet rontó hatását. Maga Balassa is például minden zökkenő nélkül képes volt az őt igen jól ismerő Teleki Mihálynak ilyen sorokat papírra vetni: „Senkinek pedig semmit nem vétettem, kárt nem tettem, árulásban sem tapasztaltam, mert nem is volt kedvem hozzá s nem is tudtam volna mirül, még is meg történt rajtam az mi megtörtént.”5 5 Mindezt írta 1680. augusztus 5-én, bizonyítottan mozgalmas élete alkonyán hiszen nemsokára, 1683-ban Tállyán meghalt.

Mindenképpen igaz amit e korszak kutatója megfogalmaz, hogy a 17. század második fele politikai törekvéseinek rendszerét áthatolhatatlan és szét- téphetetlen hálóval fonta be a nemesi osztály anyagi érdekeinek kibogozhatatlan fonala. Ebben a rendi társadalomban „a társadalmi megbecsülés, hírnév, rang, hatalom ... a legszorosabb függvénye volt a valóságos, emberi értékektől elidegenedett magántulajdonnak”.56

Nem csoda ha e korszak nemességét nem tudjuk egyértelműen és maradéktalanul felsorakoztatni a nemzet panteonjába, mint azokat, akiknek minden gondolata, s tette a haza sorsának felemelkedését szolgálta volna. Elmarasztalni sem lehet egyértelműen mindannyiukat, s az árnyalt kép további megrajzolásához olyan formátumú politikusokban is kell gondolkodnunk mint Bethlen Miklós, aki a maga műveltségével, világlátott tapasztalataival egy másfajta életsors lehetőségét mutatta be, s aki felismerve osztályának pusztító, önmagát, s a nemzetet elrekesztő magatartását így tudott ítélkezni: „Megevők ezt a népet, mint a kenyeret és megemésztők teljességgel. Mint vésztők magunkat, édes hazánkat, házainkat, javainkat mindenünket mi magunk.”

82