Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Praznovszky Mihály: Nemesi magatartásformák a török kiűzésének idején
Praznovszky Mihály NEMESI MAGATARTÁSFORMÁK A TÖRÖK KIŰZÉSÉNEK IDEJÉN A terjedelem szabta korlátok között nem vállalkozhatunk a 17. század végének ez oly fontos társadalomtörténeti kérdésének teljes bemutatására. Sőt arra sem nagyon, hogy tendencia jellegű megfogalmazásban általános jelenségekre hívjuk fel a figyelmet, bár erre akaratlanul is lesz lehetőségünk. E félénk megközelítésnek két oka van. Egyrészt a Nógrád megyében folyó köznemesség-kutatás csak most érkezett el a 17. század e vonatkozásainak feltárásához s még csak a kutatási terv előkészítő szakaszában vagyunk. Másrészt maga a megközelítés is szokatlan még a magyar történeti irodalomban. R. Várkonyi Ágnes volt az, aki nyomatékosan hívta fel a figyelmet arra, hogy Magyarország romlásának okai között nemzeti történetünkben mindmáig csak a török és a német pusztításokat szoktuk volt emlegetni, a rablásokat, fosztogatásokat, a dúlást és prédálást. Pedig már a kortársak is legalább ilyen hangsúlyosan említették önnön gyarlóságainkat: főuraink kapzsiságát, önzőségét, köznemességünk közömbösségét, jobbágyadóztató kegyetlenségét, a vallási különbözőségek szülte esztelen vérontásokat, az emberi jellem egyre erősödő gyarlóságait: a tunyaságot, a rest életmódot, a „részö- gösködést”, a féktelen tobzódásokat. Mindezek összességükben legalább olyan retrográd erőként gyengítették a századvég Magyarországát mint a két ellenség hadjáratai.1 „A köznemesség alapja is meg van mérgezve” — írja a keserű sorokat 1668-ban Nádasdy Ferenc Oratiojában.2 Mindez odavezet, írja tovább a csöppet sem visszahúzódó életet élt magyar főúr, hogy ma már a nemességet nem karddal és vérrel szerzik hanem mint valami portékát megvásárolják. A nemes- ifjaknak nem a haza szolgálata a fontos, hanem önnön boldogulásuk, prókátorok vagy kereskedők lesznek. S ha netán fegyvert fognak is kezükbe azt sem az ellenség ellen fordítják hanem vallási villongásaikban csapnak össze azokkal. S maga Zrínyi sem használ enyhébb szavakat amikor kora ifjúságát veszi mustra alá.3 Senki nem büszkébb nemesi mivoltára, mint a magyar, s mivégre jut vele? Vagy otthon lebzselnek vagy beállnak nagy urakhoz tanulni de mit? Inni és cifra ruhákban járni „esküdni, hazudni és semmi jót nem követni”. S szavait egyáltalán nem veszi finomabbra amikor folytatja, bizonyára elég keserű tapasztalat mondatta vele. A fiatalok sem nem harcolnak, sem nem tanulnak „vitézlő mesterségeket”, inkább kitanulnak ügyvédnek de nem az 69
