Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Bánkúti Imre: Buda 1684. évi ostroma
alapján nem beszélhetünk arról, hogy a francia diplomácia a császár megtámadására ösztönözte volna a törököket, s a francia diplomaták nem kezdeményeztek e támadást kiváltó diplomáciai akciókat sem. Véleménye szerint, a császár maga provokálta ki a török támadást, békepolitikájával és hadseregének gyengeségével, amelyre Tkököly sikerei rámutattak. Az állandó terjeszkedésre való törekvést a Török Birodalom szervezetéből adódó sajátosságnak tekinti, s ezzel az álláspontjával mintegy válaszol is Michaud kérdésére: Vajon, ha Franciaország a Habsburg császárral együttműködött volna a török ellen, támadtak volna-e a törökök, vagy sem? Michaud finom kronológiai elemzéssel kimutatja, hogy Franciaország szinte minden Német Birodalom elleni lépése után biztosította a Portát semlegességéről egy esetleges török és a Habsburg császár közötti háború során, hangsúlyozta továbbá, hogy nem szünteti be a császár elleni háborút. Ehhez a franciák tartották is magukat olyannyira, hogy az 1683-as török támadás megindulásakor Bécs semlegességi kérelmét válasz nélkül hagyták. A korabeli forrásanyag kutatása alapján az a véleményem, hogy a francia török politika minősítésekor akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha — W. Leitschel egyetértésben — Albert Vandal véleményét tartjuk szem előtt, aki azt írta, hogy Franciaország fel akarta használni a törököket, anélkül azonban, hogy kompromittálta volna magát velük a kereszténység előtt. Egy, a szultánnal kötött szerződés a császár ellen nem volt összeegyeztethető a király politikájával.15 Természetesen csak az egyes diplomáciai lépések pontos elemzése adhatja meg a közelítőleg helyes választ. Végig kell követni a francia király és a Habsburg császár közötti hadmozdulatokat, valamint a frankfurti, majd régensburgi fegyverszüneti tárgyalások eseményeit, s azt, hogy ezek függvényében hogyan alakítja a francia külügyi vezetés a törökkel és a magyar elégedetlenekkel szemben folytatott politikáját — s ez a munka még előttünk áll. Míg a visszacsatoló kamarák politikája alatt folytatott francia török politika körül viták merülhetnek fel, addig a régensburgi fegyverszünet 1684. augusztus 15-i megkötése után egyértelműbb volt a helyzet, mivel a francia király elérte a császárnál összes addigi foglalásai elismerését. Néhány évre be lehetett tehát szüntetni a Rajna mentén az ellenségeskedést, s ez az időszak valóban lehetőséget adott I. Lipótnak arra, hogy erejét és energiáját a török elleni háborúnak szentelje. XIV. Lajosnak ekkor nem volt érdeke a Habsburg- elienes hátvédszövetség működtetése, félt azonban attól, hogy a császár a törökkel békét köt és a pápai és egyéb segélyekből megerősített seregét ellene fordítja. A francia király nem csatlakozott az 1684. március 5-én nagy nehe57
