Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Varga J. János: A Kahlenbergtől az esztergomi Várhegyig
És Kara Musztafának nem volt hatékony eszköze, amivel megállíthatta volna a lengyel lovasság rohamát. Az utolsó kétségbeesett kísérlet sem sikerült, az, hogy ágyútűzzel tartóztassa fel őket. Az oszmán front összeomlott. Sobieski megrohamozta Kara Musztafa táborát. A nagyvezér közvetlen kíséretével és a Szent Zászlóval, harcolva vonult vissza sátortáborába. Emberei közül sokan, köztük íródeákja, számos aga és pasa meghalt vagy megsebesült, vörös zubbonyos testőrsége utolsó szálig elesett. A nagyvezér azonban nem akarta elhagyni a csatateret, úgy tűnt, elszánta magát a halálra. A mellette álló Oszmán aga, a szpáhik parancsnoka ekkor így fordult hozzá: „Uram, légy kegyes! Minden elveszett immár. De a te életed a sereg lelke, ha feláldozod magad, akkor az iszlám egész serege vész el. Kérlek, induljunk!” Azzal az aga megragadta a Szent Zászlót és másfél órával napszállta előtt a nagyvezérrel együtt elhagyta a sátortábort a hátsó kapun át. A vereségtől feldúltan, egyszer az utat is eltévesztve, az éjszaka sötétjében menekültek Győr felé.3 A nagyvezér a Győr melletti táborban amennyire lehetett, rendbe szedte vert hadát. Néhány főtisztet, akik gyáván megfutottak, lefejeztetett, Ibrahim budai beglerbéget pedig, akit a vereség egyik fő okozójának tartott, a tábor „akasztófahegy”-én megfőj tatta. Helyére Kara Mehmed pasát állította, majd négy napi pihenő után szeptember 17-én tovább indult Buda felé.4 Schulhof Izsáktól, a budai zsidó közösség egyik tagjától tudjuk, hogy a menekülők többsége sebesülten, elcsigázva és éhesen érkezett meg a város falaihoz 21-én. Maga a nagyvezér — amint Schulhof írja — „... megkeseredett ..., megdühödött és megfáradott... a kard elől való futásban .. .”5 Mégis azonnal munkához látott: összeparancsolta a közeli várak őrségét és Kara Mehmed keze alá adta, hogy megállítsa az üldöző keresztény sereget, amely szeptember 21-én már Pozsony magasságában állott.6 A nagyvezér gyors és energikus intézkedései arra vallanak, hogy nem látta reménytelennek helyzetét, és nem állt szándékában béketárgyalásokat kezdeni a bécsi udvarral. Pedig I. Lipót császár és hívei arra számítottak Bécs felmentése után, hogy a török békét kér. Minthogy ez nem történt meg, szeptember 24-én a legnagyobb titokban Mavrocordato portai tolmács útján értesítették a nagyvezért, hogy az udvar kész békét kötni.7 Kara Musztafa válasza azonban nem hagyott kétséget aziránt, hogy a háborút folytatni kell. Ezt kezdettől fogva sürgette Lotharingiai Károly herceg, aki a bécsi győzelem után azonnal üldözni akarta az ellenséget, hogy Érsekújvár vagy Esztergom elfoglalásával már Magyarországon rendezkedhessen be téli szállásra, s aztán tavasszal ismét megindíthassa a hadműveleteket. A szövetségesek azonban befejezettnek tekintették küldetésüket: III. János György szász 34
