Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Pálmány Béla: Magyar és török végvárak Nógrád vármegyében (1663-1685)
környékét, avagy alját török igától való szabadság szeretők, mind lovas, mind gyalog renden lévő katona személyekkel megtöltsük s szállítsuk és azokat ugyanoda lakóul is béfogadjuk”. A letelepülő fegyvereseknek az uradalom Gácsváralján házhelyet, réteket, szántókat, kerteket osztott ki „apáról fiúra szálló szabad bírásra”, örökre mentesítve őket és utódaikat minden paraszti szolgálat és adózás alól, de azzal a kötelezettséggel, hogy „az várhoz kötelesek légyenek és valamikor a szükség kívánja, annak megoltalmazására fegyvert fogjanak ...” A földesúr nem engedélyezte a telepeseknek a saját számára igen jól jövedelmező kocsma- és mészárszéktartást. A nem nemes hajdúk egy 1687-es összeírás szerint 18 családban éltek; 3 session osztozott 6 negyed és 12 nyolcadtelkes gazda. A gácsváraljaiak másik fele, 1688-ban 18 családfő nemesi szabadságot élvezett a földesurak támogatásával és oltalmazásával. A hajdúszabadságokat 1688-ban újra elismerte és megerősítette Forgách Simon. A végvári katonák életviszonyai terén különös fontossága van a megélhetés biztosításának. Közismert, hogy az államkincstár nem volt képes rendszeresen zsolddal fizetni, posztóval, sóléhennel, búzával ellátni az „iratos” katonákat. így a végvári vitézeknek a hódoltsági falvak földesúri, egyházi, vármegyei adóztatásában való közreműködés, a folytonos portyázás, prédálás mellett biztosabb megélhetési forrást is kellett keresniük. Említettük már, hogy a vitézlő rend számos tagja volt céhtag Füleken, de Szécsényben és Kékkőn is. A leggyakoribb azonban a földmíveléssel való jövedelemszerzés volt. Világosan beszélő forrásokkal bizonyíthatjuk, hogy Szécsényben, Füleken, Ajnácskőn a 17. század közepén már „régi jó szokás szerint” a praesidiariusok földesuraiktól a vár oltalmazása fejében „katona osztás” nevű szántóföldeket, réteket kaptak és megművelésükkel biztosították családjuk kenyerét, lovaik téli takarmányát. Ez a katonaparasztság intézménye, amelyet az ország más részein N. Kiss István és Szántó Imre tárt fel és fog majd ismertetni.1 3 A nógrádi végvárak katonaparaszti intézménye - ezt kutatásaink fontos eredményének tekintjük — nem szűnt meg a török kiűzése után sem, sőt újratermelődött és legalább az 1710-es évekig fennállott a töröktől visszafoglalt, majd 1690 körül földesuraik által királyi engedéllyel újratelepített egykori végvárakban, mint Szécsény, Hollókő, Buják, Fülek és Balassagyarmat, továbbá folyamatosan tovább élt a hajdúkiváltság Gácsváralján is. Ezekben a végvári múltú mezővárosokban — bár a várfalak, tornyok addigra rommá váltak — az 1690-es években is katonai szabályok szerint éltek az új telepesek, vezetőik hadnagyok, tizedesek voltak, szolgálatuk csupán éjjelnappali őrtállásból, kíséretadásból, levélhordásból állt. Földesuraiknak csak 157
