Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Csorba Csaba: 17. századi végváraink a veduták és tervrajzok tükrében
azaz azt, hogy melyek voltak az ún. alap- vagy ősképek, amelyeket a későbbi évtizedekben az új és új kiadványokban kisebb-nagyobb variációkkal megjelentettek.4 Munkásságuk nyomán kirajzolódott előttünk a 16—17. századi nyugati veduta- és egyéb magyar vonatkozású ábrázolások készítésének, kiadásának gyakorlata. Kutatásaik - csakúgy, mint más magyar vedutakutatóké — elsősorban művészettörténeti irányultságú. A leglátványosabb, a legművészibb ábrázolások kiválasztását tekintették mindenekelőtt feladatuknak, s ezeket igyekeztek különféle kiadványokban közzétenni, népszerűsíteni.5 Kutatásaik eredményeit mind a művészettörténeti, mind a régészeti, mind a történeti, sőt a néprajzi szakirodalom is igyekezett minél maradéktalanabbul hasznosítani: mind országos monográfiákban, mind helytörténeti írásokban, kötetekben. A feldolgozás során az ábrázolások datálása az esetek többségében nem jelentett különösebb gondot, mert egyrészt a kiadványok java része évszámmal jelzett, másrészt az ábrázolásokhoz kapcsolódó felirat vagy szöveg általában a készítés időszakát is megjelölte, vagy legalábbis tartalmazott erre vonatkozó valamiféle megjegyzést. Az ábrázolástípus családok megállapítását elvégezni sem különösképpen nehéz feladat, miután a legfőbb, leggyakrabban használt munkák egymáshoz való viszonyát tisztázták. A helynevek azonosítása ezek mellett mintegy rutinfeladatnak számított. Sokkal nehezebb kérdés ennél a topográfiai hitelességgel kapcsolatos állásfoglalás. Az ábrázolások hitelességével kapcsolatos alapkételyeket többen megfogalmazták. A magyar várkutatás első igazi kézikönyvében — immár csaknem három évtizede — Gerő László a következőket írta: „ ... a távlati képek is sokszor ábrázolnak megbízható részleteket. Legtöbb ábrázolás azonban néhány alaptípusra vezethető vissza és azoknak változataiként ismerhető fel. Az alaptípusok sem mindig készültek a helyszínen, illetve nem mindig metszették őket helyszíni vázlatok alapján. Általában az ilyen metszetekből egész sorozatokat gyártottak egyszerre az éppen tárgyalt területről. Megállapítható, hogy még a hűnek mutatkozó sorozatokban is gyakori a leírás alapján készült várábrázolás .. .”6 Cennemé Wilhelmb Gizella a dunántúli végvárak ábrázolásának tipológiai kérdéseit elemző tanulmányában is több olyan alapvető megállapítást tett, amelyek a topográfiai kritikának időtálló alapját képezik. Kijelentette többek között, hogy az ábrázolások vonatkozásában ........az anyaggyűjtés na gy vonásokban befejezettnek tekinthető”. Leszögezte azt, hogy „Az esetek többségében megcáfolták Bubics és közvetlen utódai feltevését, hogy a hazai várakat és hadieseményeket megörökítő rézmetszők maguk is jártak Magyar- országon.” Végül az ábrázolások forrásértékével kapcsolatos véleményét a 133
