Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)

Benda Kálmán: A magyar végvári vonal fenntartásának költségei a XVII. század elején

Bármilyen elnagyoltak és hozzávetőlegesek is ezek a számok, azt jól mutatják, hogy a királyi Magyarország adóbevételeiből a végvári katonaság zsoldját, a végvárak fenntartását nem lehetett fedezni. Az ország jövedelme a zsoldösszeg felére sem volt elegendő.

Más kérdés, hogy az igen nagy katonai kiadások előteremtésére a bécsi udvar sem volt képes. Belső-Auszria és Alsó-Ausztria állandónak mondható évi hozzájárulását együttesen kétszázhar- mincezer forintra tehetjük, s ezt még mintegy ötvenezerrel egészítették ki a többi tartományok. A német-birodalmi segítség már bizonytalanabb volt, évenkint kellett megszavazni, s néha egész időszaíkokra kimaradt. Átlagban mégis négy-ötszázezer forinttal számolhatunk. A bevételek bizonytalan voltából származó állandó pénztelenséget még fokozta, hogy a császári kamarai és főleg katonai pénzkezelés korrupt volt, a befolyt összegék egy része eltűnt az udvari tisztviselők kezén, a hadi adminisztráció útvesztőiben. A katonák néha évekig nem kaptak zsoldot, a várak leromlottak. Mégis, annyi bizonyos, hogy a bécsi udvar mindig többet fizetett ki a végvárakra, mint amennyi a királyi Magyar- ország adóbevételeiből befolyt.

Rövid áttekintésünket Illésházy István levelével kezdtük, legyen az övé a zárószó is.

„Nekem fejemben nem fér: ha ma kivönné is az császár kezét Magyarországból, mint köllene az tótországi [értsd: horvátországi] Dunán túl és innen való végházakot eltartani. [...] Ezideig szóval és prédával, szegény emberek könnyhullatásával tartottuk, de az szép szónak vége leszen, az préda elfogy, és vagy töröké vagy németé lesznek az végházak, mind az kettő nyilvánvaló veszedelme leszen ez szegény hazánknak.”15

57