Pandula Attila: Kivégzés, tortúra és megszégyenítés a régi Magyarországon (Eger, 1989)

Kivégzés

— 12 — A XIX. századot megelőzően az akasztófák igen magasak voltak. A hóhér létrán vitte fel az elítéltet a keresztgerendához, s az arról lecsüngő kötélből hurkot vetett a bűnös nyakára. Ezután letaszította az áldozatot a létráról. A XIX. században alkalmazták az akaszíóhámot is. Ez szíjból vagy vasból készült. Ráadták az elítéltre, majd egy külön kötéllel, csigával húzták a magasba, s a hóhér létrán mászott utána. Itt helyezte az áldozat nyakára a kötelet. Akasztóhám segítségével húzták fel a bitófára 1852-ben Marosvásárhelyen a székely vértanúkat (Gálfy Mihályt, Horváth Károlyt, Török Jánost). Ugyancsak ezzel a módszerrel végezték ki 1853-ban Pesten, a Habsburg elnyomás ellen szervezkedő Noszlopy Gáspárt és társait. A XIX. század első felétől kezdődően használták az oszlopakasztófát. Ez keresztgerenda nélküli egyetlen alacsony oszlop volt, tetejébe horgas szeget vertek, vagy csavartak. Az elítélt az oszlop előtt levő. zsámolyra állt, kezeit, lábait összekötötték, a hóhér az oszlop mögé helyezett létráról előre hajolt, a kampós szegről lecsüngő kötélhurkot az elítélt nyakába akasztotta, majd pribékjei kivették az áldozat lábai alól a zsámolyt. így haltak meg az aradi vértanúk közül azok, akiket kötél általi halálra ítéltek (Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, NagySándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Vécsey Károly). A jól látható helyen felállított akasztófák, a rajtuk függő kivégzettek visszataszító látványt nyújtottak. Különösen a XIX. század elejétől panaszkodtak sokan e „látványosságok" miatt. Déryné, a híres színművésznő 1815-ben így írta le az egri akasztófát: „En nem nagyon szerettem Egerben ... Mert midőn közel értünk már a városhoz, ott pillantottam meg, ... a borzasztó végzetes négy oszlopot, melyen már két hét óta függött, négy a törvény által elítélt gonosztevő .. . E látvány én bennem oly borzadást okozott, hogy rosszul lettem . . . Szerencsétlenségemre leszállt az egész társaság ... megnézendő ez undok látványt s engem is csaknem erőszakosan cibáltak le a szekérről." A fővétel Az egyszerű halálbüntetési nemek közé tartozott, az egész feudalizmus idején elterjedt volt. A számtalan ítéletből álljon itt egy példaként, amelyet Mészáros Pál nős, erkölcstelen életet élő polgár ügyében hoztak: „ . . . holnap adattassék a Hóhcr kezébe aki eötet az büntető helyen az nyakavágóhoz ki vivén, annak fegyvere által végeztessék el élete és íitessék el feje másoknak példájokra" (Kassa, 1632). Mivel a lefejezés nem okozott az elítéltnek különösebb szenvedést, „kiváltságos'' végrehajtási módként szerepelt. A nemeseket halálraítélésük esetén legtöbbször így végezték ki. A Habsburg-abszolutizmus elleni magyar szabadságmozgalmak egyes vezetőit, résztvevőit is lefejezték (a Wesselényi-féle összeesküvés elfogott vezetőit 1671-ben, Martinovics Ignácot és társait 1795 ben)