Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)

Szentgyörgyi Viktor - Mezei István - Búzás Miklós: A halászkunyhó ujjlenyomata

A HALÁSZKUNYHÓ UJJLENYOMATA 351 Tegyük fel, hogy a középkori járószint megsemmisülésének következtében, az árkocska lekerekítve záródó vége is a talaj felső szántott, bolygatott rétegébe kerül. Ekkor a „nyél" teljes mélységéhez hasonlóan teljes hosszát sem tudjuk megállapítani. Ha az (1) egyenlőségbe az árkocska teljes mélysége helyett az ásatáson mérhető legnagyobb mélységét, b valódi értéke helyett pedig szintén a feltáráson megfigyelhető legnagyobb értékét helyettesítjük be, kétszeres hibát követünk el. Ugyanis a „nyél" teljes mélységéhez hasonlóan b nagyságát is alábecsüljük, hiszen helyére valódi értékénél egy kisebb számot írunk. Ennek megfelelően a taréjmagasság számított értékében bekövetkező változás is összetett: egyrészt az előző esethez hasonlóan az „m *" görbe mentén hiperbolikusán emelkedik, másrészt viszont b csökkent érékének következtében a „6" görbe mentén is eltolódik. A hibagrafikonról leolvashatjuk, hogy a „b" görbe mentén a kisebb b értékek felé haladva a számított taréjmagasság parabolikus csökkenése figyelhető meg. Tehát h számított értéke az „m *" görbe mentén nő, majd a „6" görbe mentén csökken. A számított taréjmagasságban kialakuló ún. eredő hibát e két ellentétes hatás együttesen hozza létre. Vegyük észre, hogy ebben az esetben az egyik tévedésünk a másik tévedésünket jelentős mértékben csökkenteni képes. Szélsőséges esetben az is előfordulhat, hogy a két ellentétes irányú hatás egymást teljesen kioltja, vagyis h számított értékének eredő megváltozása éppen nulla. Ekkor az (1) egyenlőség végeredménye hibátlan, vagyis az egykori valóságnak pontosan megfelel. Könnyen belátható, hogy ez a szélsőséges eset akkor következik be, ha a „nyélben" felvett mérőpontjaink éppen C középpontos köríven fekszenek (1 l/A. kép). A fenti példán is látható, hogy a „külső hibákkal" terhelt valóságos ásatások esetében nem feltételezhetjük azt, hogy az a, b és m * értékek közül mindössze az egyikben tévedünk: a fellépő „belső" és „külső hibák" hatására mindhárom érték megváltozhat. Ez azt jelenti, hogy az egykori tetőszerkezet taréjmagasságának számított értékében bekövetkező változáshoz a, b és m * megváltozása egyaránt hozzájárul. A számított taréjmagasság eredő hibáját e három ásatási adat hibája együttesen hozza létre. Egy valóságos esetben például az is előfordulhat, hogy az eddig bemutatott hibák mindegyike egyszerre fellép. Ebben az esetben a „belső hibák" következtében a tetőszerkezet taréjmagasságának számított értéke csökken, mégpedig hiperbolikusán az „w *" görbe mentén. Az eredeti lakóház átalakítása közben, tehát a padka eltűnésének hatására, a számított taréj magasság további parabolikus csökkenése figyelhető meg, mégpedig az „a" görbe mentén. Azonban a korabeli külső járószint megsemmisülése miatt a számított érték a „b" görbe mentén egyrészt ugyancsak parabolikusan tovább csökken, másrészt viszont az „m *" görbe mentén hiperbolikusán nő. Végső soron tehát négy hatáshoz jutottunk, melyek közül három a csökkenés irányába, egy pedig ezzel ellentétesen, tehát a növekedés irányába hat. Mivel a bemutatott példák a „külső hibák" csoportját közel sem merítik ki, beláthatjuk, hogy egy régészeti ásatáson feltárt valóságos „nyeles ház" esetében, a fellépő „belső" és „külső hibák" hatására, a taréjmagasság számított értékét megváltoztató hatások tömege jöhet létre. Néhány egyszerű esettől eltekintve nem könnyű feladat annak az eldöntése, hogy a számított taréjmagasságot csökkentő, vagy növelő hatások voltak-e az erősebbek, vagyis az (1) képlettel az egykori valóságosnál alacsonyabb, vagy magasabb tetőhöz jutunk. Teljesen azonos logikával megállapíthatjuk, hogy a fellépő „belső" és „külső hibák" a tetőszerkezet többi méretére, pontosabban azok számított értékeire milyen hatást gyakorolnak. Elkészíthetjük a belmagasság, a „nyél" segítségével beépített szarufa hosszának és átmérőjének, a tető „nyél" feletti dőlésszögének és a padka „nyél" feletti vetületének hibagrafikonját. Tévedéseink megértéséhez a fellépő „belső" és „külső hibákat" alkotóelemeikre bontottuk. Ilyen alkotóelemek például az „a", „b", és „m *" görbék. Az alkotóelemek viselkedésének ismeretében a hibagrafikonok segítségével megállapíthatjuk, hogy számításaink végeredményeire a fellépő hibák milyen hatást fejtenek ki. A következő fejezetben a fellépő hibák nagyságának számítását mutatjuk be. Arról lesz szó, hogy a tetőszerkezet méreteit leíró (1-7) egyenletek végered-