Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)
Gróf Péter: Jövőre, veletek, ugyanitt? Szabálytalan gondolatok az elmúlt 10 évről
JÖVŐRE, VELETEK, UGYANITT? SZABÁLYTALAN GONDOLATOK AZ ELMÚLT 10 ÉVRŐL... 1 Gróf Péter A népvándorláskor fiatal kutatóinak konferenciasorozata 10. évébe lépett, majdnem egyidős a rendszerváltással. Ahogy minden változott körülöttünk az elmúlt évtizedben, úgy szakmánk is. Jó és rossz irányba. Mi látszott ebből évente megrendezett összejöveteleinken? Azt hiszem a sokat sejtető és könyörtelen technikai fejlődés — számítógép stb. — mellett igen nagy mértékben jellemezte az eddigi ülésszakokat a különböző természettudományos módszerek alkalmazásáról szóló előadások örvendetes gyarapodása. Az utolsó években az arányok olyan jól alakultak, hogy azt mondogattuk, milyen jó régészként részt venni az antropológusok konferenciáján. Itt kell megemlékezni közös évtizedünk pótolhatatlan emberi veszteségéről, a mindannyiunknak fájdalmasan hiányzó Takács Istvánról, aki anno „beszervezte" a még antropológushallgató Kustár Ágit. Ő szerencsénkre a továbbiakban gondoskodott az embertan jeles — minő szerencse elsősorban női — művelőinek mind nagyobb számban történő aktív részvételéről. Legalább ilyen örvendetes az a tény, hogy a társaság jelentős része valóban fiatal, egyre többen egyetemi hallgatók. Biztos konzervatívnak vagy inkább maradinak vélnek, de némi idegenkedéssel nézem az elmúlt évek „új módiját", amikor a régészek „team-be" tömörülve dolgoznak egy-egy „projekten", eredményeiket „workshop-okban" ismertetik egymással, néhányan „poszteren". Néhány évvel ezelőtt egy főképp keletkutatók által szervezett őstörténeti konferencián — ahol néha kapkodtuk a fejünket egy-egy eltérő szóetimológia kapcsán vitatkozó kollégák között röpködő majdhogynem becsületsértő megállapítások hallatán —, az egyik ifjú előadó referátumát dicsérve tanára így fogalmazott: az előadó kiváló, „ hand-out-os " előadást tartott. Erre dörmögte az egyik hozzám hasonlóan „közép fiatal" népvándorlás kutató: Érdekes, mi ezt úgy mondtuk: körbeadok egy térképet, majd adjátok vissza. Több mint 10 éve, „mozgalmunk" egyik „szülőhelyén", Szegeden rendezett konferencián az elnöklő Trogmayer Ottó azzal köszönte meg az áldott emlékű Dienes István előadását, hogy külön köszöni a szép magyar beszédet. Akkor először elcsodálkoztam, majd kissé megborzongtam. Vajon lesz-e még ilyen konferencia, ilyen elnök, s lesz-e kinek köszönetet mondani? Miért sorolom mindezeket? Nem vagyok bigott nyelvművelő, ha elolvasom leírt mondataimat, gyakran elszomorodom: meg kellene tanulni magyarul. Sajnos azzal sem büszkélkedhetünk, hogy az elmúlt évtized alatt megjelent köteteink veretes nyelvezettel tűnnek ki a hazai régészeti irodalomból. Egy dolgot állíthatok, s remélem ebben mások is megerősítenek: a nyelvében, magatartásában pöffeszkedő, tudományoskodó stílust sikerült házon kívül tartanunk az elmúlt 10 év alatt, s meg tudtuk őrizni azt az emberi-baráti hangulatot, amely véleményem szerint a tudománynak is hasznára lehet. A Chaplinnek tulajdonított mondás szerint az embert az különbözteti meg az állattól, hogy tudja, meg fog halni, mégis képes kinevetni önmagát. Nos, mi 10 éven keresztül mindig folyamatosan ki tudtuk nevetni saját pongyolaságainkat, elszólásainkat. Ki tudta volna megállni derültség nélkül, midőn egyik előadónk egy avar temető antropológiai elemzését narrátorként felolvasva — ma sem tudom ő olvasta rosszul, vagy így volt leírva — szabadon idézve azt közölte „a számú sírban fekvő halott apja későavar ló volt". Nem kevésbé aratott zajos tetszést, amikor közkedvelt antropológus kolléganőnk a trepanáció történetét ismertetve elmondta: A Balká-
