Cs. Schwalm Edit szerk.: Fejezetek Heves népéletéből (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 12. Eger, 1998)
Veres Gábor: Népi kézművesiparok Hevesen
mely jelenleg is áll 1918-ban építette fel. Testvérei közül Gyarmati János is kovácsként dolgozott, de öt önálló iparosként nem tartották nyilván, hasonlóan az 1828-as összeírásban tapasztaltakhoz, mert uradalmi „kommendes" kovácsként működött a Hatrongyoson, majd pedig a Braun család birtokában lévő Fácános („Fáczányos") tanyán. A lóvasalás mellett a század első felében a legtöbb munkát a szekerek vasalkatrészeinek elkészítése, illetve karbantartása jelentette, melyet minden évben búzahordás vagy trágyahordás előtt végeztettek el a gazdák. A II. világháború utáni években a meglévők mellé két kovács kért iparengedélyt. Szűcsök Heves földrajzi elhelyezkedését tekintve a Jászság peremén fekszik. A jászok betelepedésüktől kezdve intenzív állattartást folytató népcsoport, akik elsősorban juhászattal foglalkoztak. Ennek megfelelően a jász falvakban, városokban az állatok szőrének feldolgozásával foglalkozó szűcsök is nagy számban éltek. Nagyobb településeiken 100-200, Jászberényben - Györffy István szerint - 300 szűcsmester is dolgozott a XIX. század utolsó harmadában. Az egész magyar nyelvterületre, de elsősorban az alföldi szücsmunkákra való hatásukat jelzi az a tény is, hogy a „suba" szavunk csak a jászok betelepedése után tűnt fel a magyar nyelvben. 1828-ban öt szűcsmestert írtak össze Hevesen. A Jászság közelsége inkább visszavetette a hevesi szűcsipart, semmint serkentette volna. A néhány kilométerrel odébb fekvő területen a szűcsmunka konjunktúrája a XIX. század végén a települések között is specializációhoz vezetett: Jászberényben női subát, női ködmönt készítettek, Jászszentandráson, Jászapátiban férfi subákat. A hevesi szűcsök ezzel szemben mindkét nem és minden korosztály számára - az igényeknek megfelelően - készítették és varrták a bőröket. A jászságiak nagyobb kínálattal jelentek meg a hevesi vásáron, s a subáik, ködmöneik divatosnak számítottak a környé-