Kriston Vizi József szerk.: A Közép-Tiszavidék népélete (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 1. Eger, 1982)

emlékezéseit. Hadd szóljak először arról, hogy mit eredményezett a vízrajzi viszonyok átalakulása a ha lászati gazdálkodásban, s a jellegében megváltó zott vizeken jellemző technika milyen lehetőségeket kínál történeti értékű következtetésekre. Az írott források elemzése arról győzött meg /s ebben Andrásfalvy Bertalan és Károlyi Zsigmond egyidejű kutatásai is megerősítettek/, hogy az ármentesítések előtt a nagy folyók — a Duna és a Tisza -- évente ismétlődő áradásai teremtették meg a halászati gazdálkodás feltételeit: inkább folyóközeli tavakban, holtágakban, mint a magában a folyóban fogták a ma már elképzelhetetlen mennyiségű halat. A. folyóból kiáradó víz az árteret behálózó /időszakos vagy állandó/ vízfolyásokon — az ereken és a fokokon — terjedt széjjel, s az áradás erősségébői kiszámíthatóan, tehát fokozatosan öntötte el a medencéket, s fri..;sítette fel a tavak /holtágak, morotvák/ vizét. Apadáskor szintén a lapályokat, a tavakat egymással s a folyóval összekötő ereken és fokokon áramlott viszsza a víz a mederbe. Ez a kétszeres vízmozgás a folyó halait is "magával sodorta", sőt: a tavaszi áradás és az ikrák lerakása időben egybeesvén, az ívó halak ösztönszerűen keresték a sekélyebb és csendesebb vizeket, tehát az áradás teremtette meg a halszaporodás legideálisabb feltételét. A halászok kétféle módon használhatták ki a törvényszerűen bekövetkező /csak az aszályos években elmaradó/ víz- és halmozgást: vagy a folyóból kifelé, majd az ikrák lerakása után visszaigyekvő halakat a vízfolyások-