Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2003)

Fülöp Lajos: Berze Nagy János népmesekutató munkássága. (A „Heves Kalevalá"-tól a „Baranyai Kalevalá"-ig)

módját és kérdőívét tartalmazza. Megjelentetésének körülményeiről a szerkesztő - Sebestyén Gyulához címzett levelében (1933. november 20.) - a következőket írja: „A kiadást a vármegye vállalta. Hiú remény lett volna ma a közoktatási minisztériumból bármely kis összegű segélyt is kérni. A tájékoztatót 1500 példányban nyomtattuk, hogy minden eshetőségre készen álljunk." Az útmutatót 3 körlevél is követte (1. Levélhagyaték, 1933. nov., 1934. júl. és 1935. júl. dátumozással), melyekben szakmai tanácsokat adott (az adatközlők és a gyűjtő nevének, foglalkozásának, a gyűjtés helyének, idejének rögzítése, hangtani pontosságra törekvés a lejegyzésben, a költői természetű hagyományok összegyűjtésének sürgőssége stb.). A felhívás fő motívuma az a Kölcsey óta sokszor hangoztatott elv, hogy a néphagyomány a nemzeti művelődés alapja. Hogy a gyűjtésben eleve kollektív munkára gondolt, annak bizonyítéka az útmutatóban is kiemelt mondat: „... minden adatot a gyűjtő nevének megemlítésével fogok közölni. " A mű tanúsága szerint Berze Nagy be is váltotta ezt az ígéretet. Hivatkozása, hogy „ahol a feljegyzendő hagyomány bőségben mutatkozik, vagy valamely ok személyes megjelenésemet szükségessé teszi, értesítés esetén, esetleg anélkül is a helyszínre kiszállok", már 1934-ben megvalósult, mivel a gyűjtés elég vontatottan indult. (Ettől kezdve személyes kiszállásra egyre gyakrabban kerül sor - részint a gyűjtés fokozása, részint az adatok ellenőrzése végett.) Voltak olyan falvak, amelyekből egy-két napi megfigyelés, 10-12 egyén meghallgatása után is üres kézzel kellett távoznia. Arra döbbent rá, hogy egyes helyeken a sajtó, a rádió, a selejtes könyvek már letarolták a mentésre érdemes néphagyományt. A hagyományok hordozói között különbséget tesz a falusi és a pusztai típusok között. Az előbbi a hagyományt már csak „emléknek tekinti", míg az utóbbinak „egyedüli szellemi tápláléka" (Bevezetés, XIV-XV). Érdekes megfigyelése, hogy a mesét (általában „a csodás dolgokról szóló elbeszélő műfajokat") inkább a katolikusok kedvelik (uo. XVI.). Mesemondói között itt is találunk két cigány származású adatközlőt (Bogdán Jánost és Bogdán Józsefet), akiktől összesen négy mesét gyűjtött (Tündéri Szép Ilona, Afuruglás legény, Hugyan másztak át a kémény árnyékán a szentlőrinciek, A pékné mög a pap). Véleménye szerint Baranyában a nemzetiségiekkel való huzamos együttélés a szájhagyományok fennmaradását nem befolyásolta, nem oka azok rohamos átalakulásának, pusztulásának (i. m. VII-VIIL). A magyar néphagyományok mellett nagyra becsülte a szomszéd népek és a hazai nemzetiségek népköltészetét, szokásait, fontosnak tartotta megismerésüket és gyűjtésüket is (jól mutatja ezt például a Levélhagyaték 1/67. sz. levele). Berze Nagy a kiadvány bevezetőjében (VIII-IX.) ezeket írja: „Olyan gyűjtemény képe lebegett előttem, amely a felkutatott terület szellemi néprajzi hagyományainak lehetőleg sokoldalú, valódi képét adja. Ezért... terjesztettem ki a kutatást a szorosan vett költői természetű hagyományokon kívül a szókincsre, szólásmódokra, a néphitre és szokásokra is. Emellett... az egyes szövegek és dallamok értékes változatait is lejegyeztem, továbbá az énekelve előadott hagyományt dallamával együtt írtam le..." A gyűjtés Baranya megye 69 községének területén (Berze Nagy maga 36 községben gyűjtött) csaknem hat évig tartott, s a kiadvány 1940 végén jelenhetett meg. Az 1842 lapos gyűjtemény összesen 4554 adatot tartalmaz, kötetenként az alábbi megoszlásban (vö. Dömötör Sándor: i.m. 159): I. kötet 802 lap (44%), 907 adat (20%) II. kötet 624 lap (34%), 756 adat (17%) III. kötet 416 lap (22%), 281 adat (63%)