Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2000)

Fülöp Lajos: Arcképvázlatok Gyöngyös XX. századi irodalmából

ismeretére volt szüksége. Ez a komplex szemlélet Apáczai-monográfiájában (1958) figyelhető meg igazán. A könyv - anyagát és módszerét tekintve - mintaszerű alkotás, gondosan ellenőrzött tényekre, megbízható forráskritikára, adatolásra, a hazai és nemzetközi összefüggések precíz számbavételére épül. De ugyanezt mondhatjuk el A velencei barokk-kongresszus eredményei (1956), A barokk irodalomelmélet (1961), A barokk (1963), valamint az Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVII. században (1971) című műveiről. A magyar irodalom történetének XVII. és XVIII. századi szakaszát egyetemi tankönyvek és különböző ismeretterjesztő kiadványok számára is megírta. Válogatott tanulmányainak a gyűjteménye - életművének a foglalataként - Eszmék és stílusok (1976) címmel jelent meg. Ebben a kötetben egyaránt szerepelnek magyar és világirodalmi tárgyú dolgozatok, az általa oly mesterien alkalmazott „összehasonlító szempont"ok alapján. Végül különös előszeretettel foglalkozott a középkorral, benne az olasz „szellem-óriás"-sal, Daniéval. Dédelgetett tervének, egy korszerű Dante-monográfiának a körvonalait a Studia Litteraria XIX. kötetében (9-19) vázolta fel, ekképpen méltatva az alkotót: „A középkori Dante egyetemessé vált, nemcsak saját kora fölé nőtt, hanem tekintélye hét évszázad során folyton gyarapodott: életműve ma már a világ szellemi életének ércnél maradandóbb monumentumai között foglal helyet. Mindez pedig a dantei művészet okán történik". A záró akkordokban pedig Ulisses szavait idézte alkalomszerűen: „Ez lenne a feladatunk...: érzékeink e csekélyke virrasztásában, amely még hátra van". A monográfia elvi szempontjainak a rendszerezése után Dante élete és műveinek időrendje című dolgozatával,

79 majd Dante-tanulmányaival (1988) jelentkezett, és nem lennénk meglepve, ha még további írások is előkerülnének a hagyatékból. Bán Imrévé, - élete utolsó szakaszáig - a folytonos önművelés és alkotó tevékenység volt jellemző. Kiemelkedő munkái mellett még sok mást is megemlíthettünk volna, mint például Zrínyi válogatott műveinek (1952, 1957), Tótfalusi Kis Miklós Maga mentségének (1952) vagy Apáczai Csere Magyar Encyclopaediájának (1959) a kiadását stb., - nem szólva sok-sok könyvtörténeti cikkéről, recenziójáról, lektori és opponensi véleményéről. Bán Imre 1957-ben nyerte el a kandidátusi, 63-ban pedig az akadémiai doktori címet. Több európai országban (így Ausztriában, Franciaországban, Romániában, Németországban, Jugoszláviában, Lengyelországban és Olaszországban) is járt tanulmányúton. Évekig a KLTE bölcsészkarának a dékánja volt, tagja az MTA Irodalomtörténeti Bizottságának, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségének, az Acta Litteraria szerkesztőségének, elnöke a TIT Hajdú-Bihar megyei irodalmi szakosztályának és az országos irodalmi választmánynak. Egyetemi oktató- és tudományos kutatómunkája mellett ismeretterjesztő és szakmai közéleti tevékenysége is igen széles körű volt. Ezért jellemezhette őt hetvenedik születésnapján Klaniczay Tibor a következőképpen: „Bán Imre... mindenütt dolgozott, mindenütt helytállt, ahol 79 In: MTA I. Oszt. Közi. XXXIII. 183-234. 11. kép. Bán Imre (1905-1990)