Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1998)
Hermann Róbert: Poeltenberg Ernő, a szabadságharc tábornoka
Ez iszonyú csalódás volt a tisztek többsége számára, s különösen Poeltenberg számára, aki az oroszok előtti fegyverletétel egyik fő szószólója volt. Gáspár András tábornok emlékiratai szerint „a fogságban a tábornokok keserű szemrehányásokkal illették Poeltenberget, aki maga is önmagával szemben telve volt szemrehányással, és e tévedése miatt öngyilkosságra is gondolt". 111 Osztrák fogságban Haynau még augusztus 25-én utasította Karl Ernst törzshadbírót, hogy indítsa meg a magyar felkelők vezetői, tisztjei, illetve a képviselők és kormánybiztosok elleni hadbírósági vizsgálatokat. Ernst buzgó beosztottként még aznap megkezdte Kiss Ernő honvéd altábornagy, volt cs. kir. ezredes ügyének vizsgálatát, s másnap, augusztus 26-án kezdődött meg Aulich Lajos, Poeltenberg Ernő, Láhner György, Török Ignác, Gáspár András, Nagysándor József, Lenkey János, Schweidel József, Knezic Károly, Leiningen-Westerburg Károly, Dessewffy Arisztid, Damjanich János tábornok, és Lázár Vilmos ezredes kihallgatása. A vádlottakat igyekeztek elzárni egymástól. Az ok valószínűleg az lehetett, hogy így akadályozzák meg a vallomások egyeztetését. A tárgyalás első napján öt személyt, Aulich Lajost, Poeltenberg Ernőt, Láhner Györgyöt, Török Ignácot és Gáspár Andrást hallgatták ki; Poeltenberg volt a második közöttük. A vádlottak természetesen igyekeztek mindent megtenni, hogy cselekedeteik súlyát csökkentsék, s ezért vallomásaikban nagy teret szenteltek a magyar hatóságokkal szembeni konfliktusaiknak, s a magyar hadseregből való távozásuk akadályául szolgáló tényezők ecsetelésének. Poeltenberg „az érzelemtől elfogódottan" előadott részletes (ad specialia) vallomásában kitért arra, hogy amikor a 4. (Sándor) huszárezredet Magyarországra vezényelték, többször kérte áthelyeztetését Olaszországba. Hivatkozott arra, hogy 1848 októberében tiltakozott az osztrák határ átlépése ellen, s ezért el is bocsátották a magyar hadseregből. Csak azért maradt, mert a királyi biztosok rábeszélték, s mert azt hitte, hogy a pákozdi csata után az osztrák hadseregben nincs helye. így vett részt a schwechati csatában, de tűzbe nem került. Windisch-Grätz Mógához intézett kiáltványáról csak beszélni hallott, de biztos tudomása nem volt róla. Ugyanakkor ő is, „és mi, valamennyien napról napra reménykedtünk valamiféle kiegyezésben". Schwechat után csak 1848 decemberében, Windisch-Grätz betörésekor, majd Kápolnánál és Győrnél vett részt fegyveres összecsapásban. Tény, hogy a Habsburgház trónfosztása és a Függetlenségi Nyilatkozat után is szolgált, de „én ezt az elszakadást sohasem ismertem el, és szentül meg vagyok győződve róla, hogy elsősorban a Görgei-féle hadsereg az elszakadást soha el nem ismerte volna". Az oroszok előtti fegyverletételt azzal indokolta, hogy a feldunai hadsereget orosz csapatok vették körül, s „mert igénybe szerettük volna venni az orosz császár közbenjárását őfelségénél, törvényes császárunknál, Ferenc Józsefnél". Kijelentette, hogy pusztán a szerencsétlen körülmények áldozata, s „hogy a legcsekélyebb érdekem sem fűződött ahhoz az ügyhöz, amiért harcoltam, fájdalommal töltött el minden lövés, amit volt fegyvertársaimra leadattam, és csak a katonai becsület miatt maradtam szolgálatban". Emellett pusztán katona volt, minden politikai mozgalomtól távoltartotta magát, „és Kossuth és a külföldi forradalmi párt közötti kapcsolatokról sem tudok 111 Az emlékirat eredetijének holléte ma ismeretlen. Több részletet is idéz belőle BARTHA Albert, 1930, a vonatkozó részt ld. 76.
