Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1997)

Szűcs György: A század tanúja: Herman Lipót

Megszámlálhatatlan portrét készítettek a tisztekről és a közlegényekről, rajzaikat a hazai képeslapok közölték. Herman Bécsbe és Prágába is eljutott, ahol nem mulasztotta el meglátogatni a híres múzeumokat. 1918-ban a két évvel korábban festett Pásztorjáték című képe a Műcsarnok kiállításán elnyerte az Erzsébetvárosi Kaszinó díját. A háború nagy tanulsága a világ jobbításában való hit megroppanása volt. A művészek - jobb híján - megpróbálták ugyanott folytatni, ahol évekkel azelőtt abbahagyták, de jelképesnek is tekinthetjük, hogy amikor a Japán Kávéház művészasztalának körét akarták újraszervezni, Szinyei Merse Pál halálával (1920) már csak a Szinyei Társaságot alapíthatták meg. 1921-ben jelent meg az a néhány száz példányos album, amelyet Herman Lipót rajzaiból állítottak össze. A képválogatás mellett, a bevezetőt az eredetileg szintén festőnek készülő Lehel Ferenc írta meg, aki megkísérelte Herman addigi pályaképét hitelesen felrajzolni: ,,A rajzaiból kell Herman Lipótot megismerni, mint ahogy általában a modem művész tükre: a rajzai."

8 Lehel jó érzékkel tapint rá arra, hogy a posztimpresszionizmust követő expresszionizmus formabontása nem mindegyik művész alkatának felel meg, így sokan a klasszikusok felé fordulnak lemondva a mindenáron való újítás kényszerítő parancsáról, vállalva akár a korszerűtlenség vádját is. Az első világháború vége felé érlelődő, majd a húszas években kiteljesedő neoklasszicizmus kedvezett Hennán egyébként tudatos választásának, hiszen már korábban is a ,,csoportképalakítás változatait" tanulmányozta, s az emberi test ábrázolásának ismételt előtérbe kerülése szerencsésen találkozott kompozíciós elképzeléseivel. Stilárisan azonban nem az AbaNovák Vilmos, Patkó Károly vagy a korai Szőnyi-képek időtlenül kimerevített, spirituális fényekkel átitatott, „hűvösebb" festészete, hanem - ahogy Lehel találóan megjegyzi - a kecskeméti Iványi Grünwald Béla művészete állt hozzá a legközelebb. Herman képcímei - Káin és Ábel, Ádám és Éva, Sámson és Delila, Érzékiség kapuja, Boszorkány éj szaka, Érzékiség kísértése stb. - a barokk kor szélsőségekkel terhes világát idézik, ahol a templomok gazdag díszítéseinek hangulata sem nélkülözte az érzékiség fojtott jelenlétét. 1924-ben második gyűjteményes kiállításán hasonló, de kiérleltebb alkotásait mutatta be. „A plasztika megőrzése a dekoratív hatás éreztetése mellett, íme Herman ideálja is, - s minden - akár legkisebb méretű képén - ez a célzat uralkodik. A szín és fény nála a plasztikát szolgálja, a táj a figurák csoportosításának kiegészítője, hogy egységes - dekoratív - hatásokba olvadjon minden."

9 - foglalta össze művészetét Lázár Béla. A festői, grafikai munkálkodást kiegészítéseként a húszas évektől rendszeresen közölt írásokat elsősorban a Pesti Napló hasábjain. Nemcsak egykori művészbarátainak - Szinyeinek, Lechnernek, Fényes Adolfnak - szeretetteljes portréját rajzolta meg, szó szerint is, néhány jellemző vonással, hanem népszerűsítő cikkeket írt a képzőművészet történetéről, a művészi elhivatottságról, a művészet feladatairól vagy akár a „képélvezés módjáról". 1929 a sikerek éve volt Herman Lipót számára. A barcelonai világkiállításon aranyérmet nyert, s az Emst Múzeum megrendezte harmadik gyűjteményes kiállítását, ahol 96 olajfestményt és grafikát állított ki. A Magyar Művészet beszámolója a frissen záruló kiállítás után - akárcsak korábban Lázár Béla írása - igyekezett Herman művészetének egyéni vonásait kidomborítani. „A jelszavakkal dolgozó kritika kénytelenségből megállapította Herman Lipótról, hogy művészete egy új klasszikusság felé törekszik. Ez kétségtelenül igaz, ha ana gondolunk, hogy a kép számára egy tervszerűen felépített, színben és formában összecsendülő alkotás."

10 Az új klasszikusság itt nem a korábban említett neoklasszicizmust 8 Herman Lipót rajzai. Bevezetéssel ellátta Lehel Ferenc. Budapest, 1921. II. 9 Herman Lipót gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, 1924 december. 7. 10 Dr. Eisler Mihály József: Herman Lipót művészete. Magyar Művészet, 1929. évf. 586.