Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1995)
B. Gál Edit-Szilcz Ágnes-Deák Endre: Életmód és temetkezési szokások Gyöngyösön a 18. század végén, 19. század elején
kihirdette, hogy „aki nem templom mellé temeti az ő halottait, tizenkét napig vezekeljen kenyéren és vizén kalodába zárva" - nálunk csak a 14. századtól válik általánossá. A 17. századig nem használtak koporsót. A szegényebb halottakat a cemeteriumban földelték el. A templomban az alapító és a patrónus családok tagjai, a templomkertben a tehetősebb polgárok hozzátartozói nyugodhattak. A felvilágosodás kora magával hozta az eszményibb város, kultúra és higénia iránti igényt. Egyre nagyobb a felháborodás a templomok körüli temetők miatt. Ezek a területek ugyanis a 18.-19. századra sűrűn körbeépültek, s a település vagy egy-egy városrész közpotját képezték. Terjeszkedni a házak miatt már nem tudtak, egyre zsúfoltabbak lettek, s az állandóan újrabontott sírok miatt a levegő is elviselhetetlenné vált. Egyre többen szorgalmazták tehát, hogy a temetőkertek a városokon kívülre kerüljenek. Ennek a tarthatatlanná váló állapotnak a megszüntetésére 1775-ben Mária Terézia kiadja „Generale Normativum in Re Sanitatis" kezdetű rendeletét melynek értelmében „ A temető helyek, melyek a városokban, mezővárosokban és falukban a templomok kerületében vagy a házak soraiban vágynak helyeztetve, azonnal a helységek környékén túl vitetődjenek, ott is pedig mind a nagyobb, mind az apróbb marhák bé törése ellen elég bátorságosan elrekesztve tartódjanak.". ^ Mária Terézia a kripták építésénél is előírta, hogy kívülről a fal áttörésével lejáratot kell készíteni, szellőző nyílásokat bontani, s ezen sírboltokat cellákra kell osztani oly módon, hogy egy cellába csak egy koporsó rakasson, s miután ez megtörtént a cellákat le kell falazni, s 30 évig nem lehet kibontani. Fia II. József ennél jóval drasztikusabb megoldáshoz folyamodott. Mivel a szellőzés ellenére sem lehetett kiküszöbölni a templomi kripták fertőzésveszélyét 1784-ben elrendelte ezek teljes megszüntetését. A lejáratokat lefalazták, néhány esetben földdel betömték/ 8 ^ Ezzel együtt kihirdette, hogy meg kell szüntetni a koporsó használatát, s a halottakat meztelenül, zsákba varrva kell eltemetni. Dekrétuma - más rendelkezéseivel egyetemben - oly mély döbbenetet és felháborodást váltott ki az ország lakosságából, hogy 1790 januárjában „utolsó tollvonásával" kénytelen volt ezt is visszavonni. Mindenesetre ez az a fordulópont, mely lényeges változást hoz az újkori temetkezési szokásokban. Nézzük, hogyan mutatkozik meg e rendeletek hatása Gyöngyösön, különös tekintettel az általunk vizsgált temetkezési helyre. Városunkban a temetők már a 18. század elején is a település határain kívül fekszenek jóllehet nem 300 ölre a házaktól, hanem lényegesen közelebb. Erről tanúskodik Gyöngyös mai napig legkorábbinak ismert térképe, mely az 1740 körüli állapotokat tükrözi/ 9 ) A Szent Erzsébet kápolna körül nem jelzi a cemeterium helyét, bár jól láthatóan mutat egy a kápolnafal nyugati oldalának északi és déli sarkától kelet felé húzódó, valamilyen módon (árok, sövény) körülhatárolt részt. ( 1. sz. kép) Ezen kívül a templom szentélyének külső falába beépített sírkövön is 1700-as dátum olvasható. Egy 1737-es tanácsi rendelkezés előírja, hogy „Az Ispitály Templomához ennek utána leendő temetkezés végett determináltatott, hogy az Cze m éteri urn ban 4, az Templomban pedig 8 rénes forintért szabadon temetkezhessenek."^ 10 ) Mivel a templom hosszú időn keresztül, egészen a 17. század harmincas éveiig nem töltötte be eredeti funkcióját valószínű, hogy temetkezni sem temetkeztek köré. újbóli „használatba vétele" a tót lakosság megjelenésével és letelepülésével magyarázható, de valószínűleg nem játszik oly jelentős szerepet, mint a város ezidőben meglévő másik három temetője. 7. 300 öl -kb. 0.5 km- távolságot ír elő a város és a temetőhely között. 8. Ez történt Gyöngyösön a ferences templomban lévő Almásy család, Steösszel család stb., a Szent Bertalan templomban lévő Orczy család sírboltjával is. 9. OL S 21 Nr. 31. 10. HML Gyöngyös város tanácsának Prothocollumai (V-10I/a 4. köt. 349.p.)
