Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1995)

B. Gál Edit-Szilcz Ágnes-Deák Endre: Életmód és temetkezési szokások Gyöngyösön a 18. század végén, 19. század elején

eléréséhez rengeteg dolog szükséges. Fontos a kutató muzeológussal való konzultáció, a munka elejétől a végéig. A kor és a megmentendő tárgy funkciójának ismerete, továbbá az, hogy milyen körülmények között és milyen koncepció szerint képzeli el a muzeológus annak kiállítását, mert ez meghatározhatja a restaurálás módját. Természetesen ez fordítva is érvényes, hogy egy lelet múzeumi tárgy állapota csak bizonyos kiállítási módot tesz lehetővé. Például másként történik a restaurálás, ha egy öltözetet a kiállításban bábun mutatnak be, és másként, ha vitrinben, tárlóban. Diktálja viszont a restaurálás technikai megoldását egy sírból feltárt, gyenge selyemruha-töredék, ez rögtön meghatározza a kiállíthatóságot. Ha ezek a fő szempontok tisztázódtak, a további technikai megoldás már a restaurátor gondja. Ekkor következik a tárgy konkrét anyagának vizsgálata: selyem, gyapjú, len-e az alapanyag, és hogy a díszítések milyen anyagokat tartalmaznak (fém, csopnt, papír stb.)? Mindezek határozzák meg, hogy a tárgyat mivel kezelhetjük. Nyilván nem lehet vízzel kimosni egy színes papírvirágokkal díszített főkötőt. Ha már megvannak az anyagvizsgálatok, és megvan az eljárás is, amivel restaurálni kell, még akkor is marad két fontos szempont, amit mindig szem előtt kell tartani. Az egyik, hogy minden beavatkozás visszafordítható folyamat legyen, azaz bármikor eltávolítható legyen a kiegészítés. A másik, hogy bármilyen restaurálás mellett a tárgy továbbkutatható legyen, és itt kapcsolódik a restaurátor tevékenysége az etikai követelményekhez, nevezetesen, hogy soha ne pótoljon egy tárgynak semmilyen részét bizonyítás nélkül, még ha száz analógia támasztja is alá. Fokozottan volt szükség a konzultációra a Szt. Erzsébet kriptában talált anyag restaurálása során. Mivel a feltárás után találkozhattunk az anyaggal, így több etikai kérdést kellett megoldani. A kutató munka megállapítása szerint a 18. század végi, 19. század eleji gyöngyösi szláv lakosság módosabb része (nemes, iparos) temetkezett itt. A kriptába temetkezés ténye az elsődleges bizonyíték erre, hiszen az nem volt ingyenes. Az előkerült viselettöredékek is ékesen bizonyították a jómódot. Két dolmánytöredék díszei méltóak említésre. Az egyik kék posztódolmány, pitykegombolásán aranyozás nyomai láthatók. A másik dolmánytöredék selyem anyagú, és tizenhét pár finom fémszállal díszített paszománygombolás van az elején. Pár mondat erejéig magyarázattal tartozom a „dolmány" szóért. A 16. századtól a törököktől zsákmányolt vagy ajándékba kapott ruhák hatására később jellegzetes magyar felsőruhává vált a viselet-darab. Közvetlenül az ing fölött viselt, elején zsinóros díszítésű, szűkujjú, állógalléros ruhadarab. Készülhetett nyárra vászonból vagy selyemből, télre posztóból vagy bársonyból. A dolmány fölött viseltek még mentét, nők, férfiak egyaránt. Mind a dolmány, mind a mente szabására jellemző, hogy a jobb elejét deréktól az aljáig ferdén, csücskösre, úgynevezett „csákóra" vágták, ami ráborult a bal elejére. Érdekesség még, hogy minden esetben a jobb eleje borult a bal elejére, viszont a gombolás mindig balról jobbra történik. A gombolópántok (paszomány) mindig derékig zárják a ruhát, amelyeket itt zsinóröv, vagy selyemből készült sál-öv tart össze. A hossza is változó volt a dolmánynak, s vele együtt a mentének. A 16. században többnyire bokáig érő volt, azután rövidülő tendenciát mutatott. (6a és 6b képek) Ennek a jellegzetes magyar viseletnek későbbi alakulásáról olvashatunk Dózsa Katalin: A magyar díszruha című tanulmányában. Eszerint a török kiűzése után hogy érvényesül bécsi közvetítéssel a francia divat hatása, illetve hogy a reformkori hazaszeretet eszménye hogyan emeli a viseletet díszruhává és egyben örökíti át népviseletté. De térjünk vissza a selyemdolmány-töredék restaurálási feladatának megoldásához. Elsősorban nagy gondossággal fel kellett puhítani permetezéssel az anyagot. Ekkor már rajzos, írásos és fotó-dokumentációt lehetett készíteni a tárgy állapotáról, anyagáról, egyéb tulaj-