Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1993)

Pálosné Nagy Rózsa: A népi vadfogás néhány változata Heves megye déli részén

A kirakott hurkokat minden nap ellenőrizni kell. Általában hajnalban, vagy holdvilágos éjszakán vizsgálják meg, a zsákmányt összeszedik, s a hurkokat visszaigazítják. Adatközlőm olyan hurok nyomára is akadt, amiben a vad maradványai azt mutatták, hogy napok óta nem vizsgálták meg a kirakott hurkot. Az ilyen hurkolót a vérbeli hurokvetők semmibe sem nézik, megvetik, mert aki ilyenre vetemedik, annak csak a gyilkolás a célja. Ez etikátlan, mert az orvvadász is tiszteli a vadat, lehet, talán még jobban, mint a hivatalos papírokkal rendelkező vadász, csak neki valamilyen oknál fogva nincs módja, hogy szabadon vadászhasson. Az ősi ösztön, szenvedély hajtja, hogy ilyen módszerhez folyamodjon. Adatközlőm előadása szerint mindig csak annyi vadat fogott, amennyi a konyhára kellett. Az eladást azért nem kockáztatta meg, mert nagy volt a lebukás veszélye. Ajándékozni is csak nagyon ritkán ajándékozott, s akkor is csak olyannak, akiben feltétel nélkül megbízott. A tilalmi időre mindig vigyázott, azt betartotta, s ha csak tehette, fácántyúkot nem fogott. A fönt leírt vadfogási módszerek csak töredékei azoknak, melyek a vad fogására alkalmasak, de ezen a környéken a legelterjedtebbek. Megemlítek még egy-két olyan módszert, amelyről adatközlőm beszélt, hallotta másoktól, akik próbálkoztak — több-kevesebb sikerrel -, de O nem alkalmazta ezeket. Kukoricaszemeket húztak kis horgokra, a horog másik végére pedig hosszú madzagot kötöttek, amit faághoz erősítettek. A gyanútlan madár bekapta a horgot, illetve az ezen lévő kukoricát, és ez lett a veszte. Tanyák környékén fácánokat, foglyokat úgy is fogtak, hogy búzát, kukoricát pálinkába áztattak, ezeket kiszórták a madarak által sűrűn látogatott helyre. Az éhes madarak fölcsipegetve a magokat, egy bizonyos idő után szabályosan berúgtak, elszédültek, s a kába madarakat könnyűszerrel össze lehetett szedni. Ismert még előtte — de nem alkalmazta - az őz- és a szarvashurok. Ezzel most nem foglalkozom, ez egy másik dolgozatom témája lesz. A leírtakból kitűnik, hogy a hurok széles körben elterjedt, s igen eredményes szerszám volt azok kezében, akik figyelmesen, a vad viselkedésének ismeretében használták. A vadfogók, akik - szenvedélyből, vagy szükségből, de mindenképpen - szívesen fogták a vadat, hihetetlenül sokrétű, ötletes módját eszelték ki a vadfogásnak. Az illegális vadfogók többsége végtelen szívóssággal, de az Íratlan törvények szigorú betartásával szinte élete végéig adózott e szenvedélynek. Nem a pusztítás volt a céljuk, hiszen saját érdekük volt, hogy bőven legyen vad, mert ha kevés a vad, nagyobb a rizikó, s kevesebb jut a konyhára is. Adatközlőm számtalan vadászadomát ismert. Ezek közül álljon most itt két történet arról, hogyan is fogja a vadat az egyszeri ember. Kell egy vöröstégla, amit be kell szórni pirospaprikával jó vastagon és ki kell rakni a nyúl csapájára. Jön a nyúl, észreveszi a téglát, megszagolja. Közben a paprika belemegy az orrába, csiklandozza azt, mire elkezd tüsszögm. Tüsszögés közben beveri a fejét a téglába és így agyonüti magát. A vadfogónak azután már más dolga sincs, mint hogy tarisznyájába rejtse a nyulat. Az őzbakot üzekedéskor a legkönnyebb fogni. Miközben a bak kergeti a sutát, az egyszeri ember a közelükbe szalad, lehúzza a nadrágját és csupasz fenekét a bak felé fordítja. Amint a bak ezt észreveszi, azt hiszi, hogy egy másik suta tévedt oda (ugyanis az őz fenekén fehér folt van, az ún. „tükör"), otthagyja az előzőleg kergetett sutát és ráugrik az új jövevényre. Az egyszeri ember sem rest, hirtelen elkapja az őzbak két mellső lábát és hazáig szalad vele.