Dr. Fűköh Levente szerk.: Malakológiai Tájékoztató 9. (Eger, 1990.)
Dávid Árpád: Újabb paleoökológiai megfigyelések felső-oligocén korú puhatestűeken (Eger: Wind-féle téglagyár)
Tagjai szilárd vázat válaszhatnak el, s helytiirô életmódot folytatnak. Egy példánya Ostrea cyathula (Lamarck) teknőjét választotta aljzatul. A csonkagúlaszeru váz a teknő peremének közelében helyezkedik el. A ránövés a két faj között jelen esetben együttélést (synökia) is teremt. Az Ostrea élénk ví zmozgást, az üledékképzódés hiányát jelzi. Ezek kedvező környezetet teremtettek a Balanus számára is: az áramló víz gazdag volt oxigénben és táplálékban; az állat védve volt a betemetödés ellen. Mégis a két társuló élőlény pusztulását az üledékkel való hirtelen, gyors betemedős okozhatta. Erre vall az, hogy a Balanus mészvázának lemezei nem estek szét az ősmaradvánnyá válás folyamán. (BOGASCH, L. 1968.) Az Ostreák cementáló szervezetek. Bal teknőjükkel rögzítik magukat az aljzaton. S növekedésük, fejlődésük közben a felszín apró részleteit is képesek megőrizni. Az általam gyűjtött Ostrea teknő felszínén egy Turritella venus margarethae (GAÄL) héj jellegzetes díszítése figyelhető meg. Jól elkülöníthetők az egyes kanyarulatok is. A lelet az epökia közvetett bizonyítékaként értékelhető. Az Athleta rarispina (Lamarck) és Ostrea cyathula (Lamarck) egy-egy példányán Bryozoa- telepek maradványait találtam. Az Athleta esetében a zoárium, vékony bekérgezés formájában, az apertúra környékén helyezkedik el. Feltételezhetően a csiga pusztulása után a ház szájadékkal felfelé feküdt a tengerfenéken. így telepedhettek meg itt, a szilárd aljzatra lelve a mohaállatok, amelyek csillós tapogatóik segítségével mikroszkopikus méretű élőlényeket szűrnek ki a tengervízből. A másik esetben az Ostrea jobb teknőjének külső felszínén alkotnak két kicsiny foltot a Bryozoa- maradványok. Élő kagylót kérgeztek be a mohaállatok. Az állat pusztulása után a beágyazódást megelőző szállítódás koptató, erodáló hatása következtében csökkenhetett két különálló kis foltra a Bryozoa- terep területe. A mohaállatok előfordulásából sekélytengeri környezetre következtethetünk. A bekérgező fajok élénk vízmozgásra utalnak. A telepeket alkotó állatokat a zooidok alakja, a telepek szerkezete alapján mindkét esetben a Berenicae nemzetségbe tartozónak vélem (MOODY, R. 1979). Gyűjtéseim során két esetben figyeltem meg kagyló-korall egymásranövést. Ostrea cyathula (Lamarck) és Mytilus aqnitanicus (Mayer) héjatöredékeken magányos korallok nyomát észleltem. Az erős koptatottság miatt a korallok nem határozhatók meg. A szeptumok azonban jól kivehetők. A héjtöredékek agyagos, kavicsos laza homokkőből kerültek elö lumasellaszerűen felhalmozott más puhatestűek vázainak maradványai közül. Az üledékek és a fauna a litorális övre jellemzőek (BÂLDI, T. 1973). A kagylók életmódjukat tekintve az epifaunába tartoznak. Mindkét faj szorosan a szilárd aljzathoz tapadva él; cementálás, illetve byssus fonalak segítségével. A tengervíz sótartalmát tekintve tágtűrésű (euryhalin) szerveztek. Az árapályövben s közvetlen környékén a leggyakoribbak. A korallok (Anthozoa osztály) a környezeti tényezőkkel szemben rendkívül igényesek: normál sótartalmú tengervíz; 20-25 C közötti vízhőmérséklet; jól átvilágított sekélytengeri környezet. Ezek az élőlények nem viselték volna el a litorális öv változó életkörülményeit (sótartalom, vízhőmérséklet, vízmélység). Ezért valószínűsíthető, hogy a két kagyló, jellegzetes életterénél mélyebben, a sekély szublitorális zónában (25-30 m) élt, mikor az Anthozoa - lárvák, megfelelő szilárd aljzatra lelve rájuk telepedtek. A korall - polipok jelenléte feltételezhetően védelmet jelentett a kagylók számára ellenségeikkel szemben. A kagylók pusztulása után héjaikat az áramlások sodorhatták a sekélyebb, partközeli, litorális régióba. Az erodáltság és a töredezettség a szállítódás következménye. Sajátos környezetet jeleznek a Teredo nemzetségbe tartozó fúrókagylók tevékenységére utaló életnyomok. A szesszilis infaunába tartozó állatok feltételezhetően vízbe dőlt fatörzsbe, uszadékfába fúrták be magukat (WARME, E. J. 1975). A kagylóhéjak nem fosszilizálódtak, hanem a járatokat limonitos üledék töltötte ki és cementálta össze. Valószínűleg számos kagyló élhetett az egykori vízbe került fatörzsben, mert a mintegy 0,5 cm átmérőjű csövecskék szeszélyesen kanyarognak, jelezve, hogy az állatoknak gyakran kellett egymás járatait kerülgetni. Maga az uszadékfa elkorhadt, elbomlott. Csak néhány elszenesedett darabka emlékeztet a földtörténeti múltban élt fúrókagylók lakó-, illetve táplálkozási helyére. A felsorolt jelenségekből levonható következtetések megerősítik az eddigi kutatási eredményeket: az oligocén kor végén sekélytenger borította ezt a területet.
